A tét a legtöbb esetben élet, szerelem, vagy mindkettő. A kevésbé melodrámai fikcióban viszont például az önbecsülés, a megbékélés, az önmagunkhoz való hűség, egy ideál vagy egy kapcsolat forog kockán. A nehezebben megfogható, belső téteknek azonban legalább olyan fontosnak kell lenniük, mint azokban a történetekben, ahol a főszereplő pusztán fizikai és külső fenyegetésekkel néz szembe.
Az én halála szintén halál, bár a test tovább él. A belső haláltól éppúgy félni lehet és éppúgy küzdeni lehet és kell ellene. Ugyanígy van ez a szív halálával is – a képességgel az érzésre, ami más, mint egy kapcsolat vagy egy szeretett személy elvesztésétől való félelem. Ha valaki azzá válik, amit gyűlöl, kimondja a hazugságot vagy igazságot, amit soha nem lett volna szabad, az ugyanúgy veszélyes, mint töltött fegyverrel szembenézni, sőt, ha lehet, még veszélyesebb.
Akármi is a tét, legyen mindig élet-halál kérdése, akármit is jelent az élet és a halál a saját külön világodban. A tétnek pedig a nyitókrízistől kezdve a végkifejletig folyamatosan emelkednie kell. Ami a történet elején apró fenyegetésnek tűnt, az a könyv kontextusa, a karakterfejlődés és az egymásra épülő jelenetek útján a történet végére olyan meghatározó veszéllyé kell, hogy váljon, amit az olvasó aztán mélyen megérez.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés