A nap épphogy elkezdte melegíteni a tájat, amikor Max már felébredt.

Nála úgy volt, hogy amikor el akart aludni, elaludt, és ha reggel korán akart kelni, korán kelt. Azon a reggelen is így történt.

Még körülbelül három óra volt addig, hogy Tim elinduljon a bíróhoz írni. Valami olyasmit mondott, hogy egy fontos iratot másol, de hogy mit, azt nem volt hajlandó elárulni.

Az volt a feladata ezen a napon, hogy a kiőrölt lisztet zsákba rakja, és kihordja a molnár szekerére. Kemény munka volt. Máskor két embernek is több mint hat órájába került, de ő most nagyon le akarta tudni a napi munkát, hogy segíthessen Timen. Ráadásul még mással is találkoznia kellett a faluban. Végül is megcsinálta még időn belül. Reggelit nem kapott, mert a molnár még mindig mérges volt rá. Nem érdekelte, úgyse volt éhes.

Amikor a mostohaöccse elindult a faluba, észrevétlenül követte. Tim, zökkenőmentesen beért Corsar hivatalába, vagyis oda, ahol a bíró megkapja a parancsokat a tartomány hercegétől, aki meg a birodalom kormányzójától kapja az utasításokat.

Király nem volt, mert meghalt, ki tudja mikor, mivel nem volt örökös, ezért a testvérének a férje ragadta magához a hatalmat. Max ennél többet nem tudott kihámozni az elejtett megjegyzésekből, és az volt az érzése, hogy az ismeretségi körében senki sem tudja, igazából mi történt.

Még ott dolgozott két írnok, és egy ember, akinek az volt a feladata, hogy a bűnözőkkel beszéljen, valami hadnagy és természetesen katonák, pár cseléd és egy szakács. Végül is valamit ennie kell a sok magas rangú méltóságnak.

Örült, hogy nem történt semmi. Remélte, hogy az öccse este is megússza.

Ezután a kastély felé vette az irányt, de mielőtt odaért volna, jobbra fordult. Egy ösvény vezetett egy száz méterre álló házhoz. Ebben a házban lakott a volt katona, Tom, aki azért szerelt le, mert saját bevallása szerint nem hajlandó szolgálni annak a mocsok Martinnak, mint Max később megtudta, úgy hívták a kormányzót.

Először kilenc éves korában ment el hozzá. Sokat hallott a mogorva katonáról, és mivel minden vágya az volt, hogy meg tanuljon a karddal bánni, elment hozzá, és addig kérlelte, míg az házimunka fejében elvállalta, hogy tanítását. Azóta a katona megszerette Maxet, de ezt nem vallotta volna be senkinek.

Amikor Tom meglátta, rákiáltott:

- Igyekezz! Tíz percet késtél! Azt hiszed, egy igazi kiképzésen díjaznák az ilyet? Kétszáz fekvőtámasz, de csak, mert jó kedvem van.

Max alig tudta elrejteni a vigyorát, amíg a fekvőtámaszokat csinálta. Tom már csak ilyen volt. Úgy ötven körülire tippelte. Amikor kész lett, máris kapta a következő utasítást:

- Vedd fel a kardot! - parancsolta, és közben odalökött neki egyet. - Ha elég jónak bizonyulsz, megmutatom a trükkös fogásomat.

Max már jó pár éve elért arra a szintre, hogy le tudja győzni a tanítóját, de az csak makacsul hajtogatta, hogy addig, amíg tizenhét el nem múlik, nem mutatja meg a titkos fogását. Időközben saját maga is jó pár trükköt kifejlesztett, és elhatározta, hogy megmutatja, mit tud.

Alapállásba álltak. A tanító támadott először, de a diák kitűnően hárított. Ezután ő támadott, semmi teret sem hagyva mesterének. Igazi harc alakult ki kettőjük között, de egy hozzáértő kívülálló könnyen észrevette volna, hogy a fiatalabbik fél a jobb. Max úgy tett, mintha támadna, de gyorsan félrerántotta a kardját, és egy oldalszúrással folytatta a cselt. Tom megállította a támadást.

- Ennél jobbnak kell lenned, ha le akarsz győzni - kiáltotta.

Tévedett.

Nem vette észre, hogy az egész kombináció csak arra volt jó, hogy fogást kelljen váltania. Amíg meg volt ez az előnye, addig Max ki is akarta használni. Félkörös mozdulatot tett, és mestere hasa felé csapott. Arra számított, hogy ellenfele reflexei elég jók ahhoz, hogy egy ilyen támadást kivédjen, ezét pontosan odacsapott a karddal, ahol Tom fegyvermarkolatának kellett lennie. Jól számított. Könnyen kiverte ellenfele kezéből a fegyvert. A vesztes alaposan meghökkent.

- Nem tudtam, hogy ilyenre is képes vagy.

- Te sok mindent nem tudsz - felelte a győztes vigyorogva. - Akkor megmutatod a titkos fogásodat?

Tom még mindig sokkos állapotban volt. Tudta, hogy a fiú tehetséges. De, hogy ennyire, arról fogalma sem volt. Még soha életében nem látott senkit, aki ilyen fiatalon így vívott volna. Biztos volt benne, hogy nagyon kevés olyan jó kardforgató van, mint Max.

Elhatározásra jutott.

- Megmutatom.

Valóban megtanította Maxet a titkos fogására. Arról azonban nem tudott, hogy a fiúnak van ennél sokkal jobb trükkje is, és az övé csak egy kicsivel emelte a tudását.

Ezután Max elvégezte a munkát a tanításért cserébe. Fát hordott, és vágott, kitakarította a házat, majd megmozgatta Tom egyetlen háziállatát, a lovát, Szürkét. Rajta tanult meg lovagolni, szeretett vele vágtázni, de korántsem volt olyan jó érzés, mint Tornádó hátán ülni.

- Na, azt hiszem, én végeztem - mondta Max Tomnak. - Nekem mennem kell.

- Rendben, csak nehogy megint bajba kerülj!

- Ne félts! Tudok vigyázni magamra - állította, és ezzel már el is szaladt.

A leszerelt katona még sokáig nézte a lemenő nap fényében a fiú alakját, majd amikor azt elnyelte a kanyar, megfordult, és sóhajtott egy nagyot.

- Én is ettől félek.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés