Max egy párórás, kiadós és egyben élvezetes lovaglás után odavágtatott a tóhoz.
Volt egy olyan érzése, hogy nem sokáig maradhat a faluban. Ha valaki, hát akkor a molnár arról volt híres, hogy megtartja a szavát. Márpedig ha tetszik, ha nem Max már megint bajt kavart, méghozzá akkorát, amekkorát még soha.
Nem bánta, hogy el kell mennie. Sose szerette annyira Corsart. Mindig unatkozott. A nyugodt falu neki túl eseménytelen volt. Valahol a szívében mindig érezte, hogy nem tartozik ide igazán. Örült annak, hogy végre lehetősége van elmenni.
Amikor elérte a tavat, alaposan körülnézett, mivel nem látott senkit, nyugodt szívvel leszállt a lováról.
- Várj itt, és rejtőzz el. Nekem valamit el kell intéznem. Vigyázz a kardra! – mondta azzal lekötötte derekáról a kardhüvelyt, és felerősítette Tornádó nyergére.
Levette az ingjét, és elrejtette egy bokor alá. Utána belevetette magát a tóba. A vizes nadrág miatt nehezebb volt a víz felszínén maradni, de ez őt nem zavarta. Mindig szerette a kihívásokat.
Lassú megfontolt karcsapásokkal elindult a vízesés felé. Nem kellett hozzá sok idő, hogy elérje. Amint odaért, nagy levegőt vett, és lemerült a víz alá. Amikor áthaladt a vízesés alatt, érezte annak monumentális erejét.
Húsz másodpercébe került, amíg elért a barlang nyugodt vizéhez.
Kiúszott a partra, majd odament egy lapos kősziklához, ahol a személyes tárgyait tartotta. Nem volt túl sok mindene.
Volt ott egy vászonzsák, ebbe kezdte el bepakolni a tulajdonát képező dolgokat. Belerakott egy tollat és egy tintatartót, amit az írnoktól kapott. Volt még ott egy posztónadrág és egy ugyanolyan anyagú ing.
Végül az utolsó, a neki legkedvesebb tárgyhoz ért, egy bonyolult mintájú fémmedálhoz. Ez volt az egyetlen tárgy, ami az igazi szüleihez kötötte. Egy kicsit gondolkodott, majd ahelyett, hogy a zsákba rakta volna, felvette a nyakába. A fém hús érintésétől jóleső bizsergés járta át a tagjait.
Nagyot sóhajtott, majd körülnézett. Tudta, hogy legnagyobb valószínűséggel utoljára látja ezt a helyet.
Vagy tíz percig állt így némán, mozdulatlanul, majd elindult.
Kicsit lassabban tette meg a visszafelé vezető utat, mert a zsák lehúzta.
Amikor kiért a partra, lefeküdt a földre, hogy megszáradjon. A késő délutáni nap elég lassan melegített, de végül csak sikerült megszáradnia.
Úgy hét óra körül lehetett, amikor elindult a malom felé Tornádóval az oldalán. Egy kicsit szorongott az előtte álló beszélgetéstől vagy vitától.
Amikor már csak ötven méter választotta el őket a malomtól odaszólt Tornádónak.
- Rejtőzz el! Éjfél előtt jövök. -  Közben tovább ment a malom felé.
Amikor elérte a ház bejáratát hangos szóváltást hallott. Nem akart hallgatózni, ezért rögtön benyitott. Amint a többiek észrevették síri csend lett, szinte megfagyott a levegő.
Max zavartan megszólalt miközben leült a sarokba.
- Sziasztok!
Körülbelül fél óra hosszú már-már drámaian kínos hallgatás után a molnár törte meg a csendet.
- Hol van a ló? - A hangjában elfojtott dühöt lehetett hallani.
- Valahol kint a közelben - válaszolta a kérdezett.
- Nem tudod, hogy pontosan hol van? - a hangjában már érezhető volt, hogy nagyon mérges, alig bír uralkodni magán. - Erről jut eszembe, hogy mertél megint bajba keveredni? Ismered a következményeket. Én a helyedben csomagolnék, hacsak nem döntesz úgy, hogy kárpótlásul nekem adod a lovat.
Erre Maxet is elfogta az indulat, de igyekezte türtőztetni magát.
- Ne is álmodj róla!  - A tekintete olyan kemény volt, mint egy szikla. - Ő az enyém, és az is marad, még akkor is, ha el kell mennem innen, sőt örülök neki, hogy itt hagyhatlak. - Mire ezt kimondta, már talpon is volt. Egyenesen Henrik előtt állt. Félő volt, hogy nemsokára kitör közöttük egy verekedés, ennek megakadályozása ként a molnárné békítőleg közbeszólt.
- Nyugodjatok meg! Biztos sikerül megegyeznetek úgy, hogy Maxnek ne kelljen elmennie.
- Tudod, hogy szeretlek, Barbara - kezdte a molnár -, de még a te kedvedért se viselem el tovább ezt a sorscsapást.
- Én se akarok tovább itt lebzselni - kontrázott Max. - Itt nem vagyok jó semmire. Különben is, azok után, ami ma történt, nem hiszem, hogy bölcs dolog lenne maradni, még a végén be akarnának sorozni kiskorú létemre, vagy börtönbe csuknának.
Az asszony és a háttérben meghúzódó Selli is sírva fakadt. A fiút megindította a látvány, de ennek ellenére is kitartott az elhatározása mellet.
- Sajnálom, de nincs más választásom - mondta őszintén.
- Maradhat reggelig? - nézett a molnárné kérlelően a férjére.
- Rendben - adta be a derekát Henrik -, de délelőtt szívódjon fel. - Azzal, mint, aki jól végezte a dolgát elment lefeküdni.
Barbara odament Maxhez, és átölte. Hosszú percekig álltak, így némán.
- Vigyázz magadra! - szipogta könnyes szemmel. – Remélem, hamar találkozunk újra, biztos sokra fogod vinni az életben.
- Ne aggódj! Nem lesz semmi bajom - mosolygott gyengéden a nevelőanyjára.
- Szeretlek - mondta még az asszony, mielőtt követte a férjét a szobájukba.
A távozni készülő fiú nem szólt semmit. A tekintete mindent elmondott helyette.
- Viszlát, Különc. Hiányozni fognak a veszekedéseink - szólalt meg John, majd azonnal távozott abba a szobába, amit a testvéreivel osztott meg.
Selli és Tim némán néztek rá. Max odament hozzájuk. Az ölébe vette a könnyes szemű kislányt, és vigasztalón átkarolta a fiút.
- Nem lesz semmi baj.
- Tudom - válaszolta Tim -, végül is te vagy az, aki fél kézzel legyőzött egy ficsúrt. - Megpróbálta elterelni a figyelmet. - Honnan tanultál meg, úgy vívni?
- Tehetség - mondta komolyan Max.
Tim, hitetlenkedő arcát látva még hozzátette.
- Na, jó, azért Tom kemény kiképzése is segített valamennyit - vigyorgott.
Egy órán át társalogtak még, aztán Max megszakította a beszélgetést.
- Ideje, hogy menjetek aludni. Jó éjszakát!
Átölelte a mostohatestvéreit.
- Viszlát - köszönt a tizennégy éves fiú, azzal elment lefeküdni.
Selli adott egy puszit a szőke, elmenni kényszerülőnek, és halkan a fülébe súgta.
- Hiányozni fogsz.
- Te is nekem, Tündérke – Max úgy gondolta, nem árt, ha még utoljára egyszer becézgeti a kislányt.
Este tíz óra lehetett, amikor egyedül maradt. Megkereste az írnoktanonc mostohaöccse tollát, papírját és egy gyertyát. Meggyújtotta a világítóeszközt, majd nekiállt írni. Többször is belekezdet a levélbe, egy óra múlva elkészült. Körülnézett a házban, majd kiment. Tudta, hogy nem fog visszamenni. A közeljövőben biztosan nem.
Két levél maradt az asztalon. Az egyikben búcsút mondott, hogy szóban ne kelljen, és elmagyarázott egy-két dolgot Teddel kapcsolatban. Az már nem érdekelte, hogy elhiszik-e. Az utóiratban megkérte Leventét, hogy vigye el a másik levelet Tomnak, a nyugdíjba vonult katonának. A neki szánt levélben megköszönte a tanítást, és elköszönt.
A malomból kifelé menet, az volt az első dolga, hogy megkeresse Tornádót. A malommal szemben elhelyezkedő erdő szélén találta meg.
Még félóra volt a találkozóig. Mindketten nagyon kíváncsiak voltak, hogy ki lehet a titokzatos ember.
Max kiszúrt egy csuklyás alakot, aki mihelyst odaért a malomhoz, behúzódott egy fa mögé. A csuklyás mereven nézte a falu felé vezető utat.
Max nem akart odamenni éjfél előtt. Illetlenség hamarabb érkezni, ezért megvárta a kiszabott időt.
Pontosan tizenkettőkor jelzett Tornádónak, hogy maradjon, ahol van. Ő elosont a titokzatos idegen mögötti fáig. Fegyvert nem vitt.
- Kire vár? - kérdezte.
Az alak a hangra gyorsan megpördült, és előrántotta a kardját, amikor látta, hogy a megszólító az, akit várt, el is tette.
- Rád. Én vagyok az, aki a levelet küldte. Hol van a kard?
Max, csak intett, hogy kövesse.
Tornádó nyugodtan végigmérte a rejtélyes alakot. A gazdája azt vette ki a mozdulataiból, hogy megbízik benne.
- Egyébként, hogy hívják? - kérdezte, miközben nekidőlt a lovának.
- George - válaszolta az szűkszavúan, miközben hátralökte a csuklyáját.
Ötvenöt év körüli, őszes hajú, kemény tekintetű férfi nézett vissza rá. A nyakánál volt egy hosszú vágás.
- Miért segített?
- Szimpatikus voltál, és látni akartam, hogy mit tudsz. Max, ugye?
- Igen.
- Mi a teljes neved?
Max gondolkodott. Egy ideig szótlanul nézte a férfit, majd úgy döntött, hogy elmondja. Végül is George segített neki, ennyit megérdemel cserébe.
- Maximilien.
A férfi próbálta palástolni az érzelmeit, de Max még így is kiolvasta belőlük az izgatottságot.
- A szüleid hol vannak?
- Árva vagyok, ha érdekli, akkor elmondom, hogy a molnárék voltak a nevelőszüleim.
George bólintott.
- Fordulj meg, megnézek valamit. Ha megfelel a testfelépítésed, akkor a tied lehet a kard - mondta.
Max ellenkezés nélkül megfordult. Új ismerőse leguggolt és tetőtől-talpig végigmérte, csak fordított sorrendben. Itt-ott megtapogatta az izmait, amikor a nyakához ért elhúzta az ingjét. A medált, csak öt másodperc múlva vette észre, de akkor rögtön kérdezett.
- Ez meg mi?
Max úgy döntött, hogy őszinte lesz.
- Ez az egyetlen dolog, ami rám maradt az igazi szüleimtől - mondta, majd megfordul, és megmutatta a medál mintáját.
A férfi nézte egy darabig, aztán megszólalt.
- A kard mostantól a tied - közölte.
- Köszönöm - hálálkodott Max.
- Ha, jól értettem, akkor csak a nevelőszüleid voltak, vagyis elküldtek. Mihez kezdesz most?
- Nem tudom. Elindulok valamerre, valahol csak kilyukadok.
- Van kedved velem jönni?
- Mért te hova mész? - kérdezte, tegezte a férfit, és mivel az nem ellenkezett, továbbra is ezt csinálta.
- A birodalom fővárosa felé, de nem sietek. Jössz?
Max tudta, hogy őrültség elindulnia egy vadidegennel, de valami azt súgta, hogy az nem akar ártani. Végül úgy döntött, hogy ha törik - ha szakad, ő akkor is elfogadja az ajánlatot.
- Megyek. Indulhatunk most?
- Persze - George hangjában érezhető volt, hogy mosolyog. - Várj itt, hozom a lovamat.
Egy erős testfelépítésű, barna és szelíd csődőrrel tért vissza.
- Mehetünk? - kérdezte.
Max, csak bólintott.
Elindult a világba. Egy szimpatikus ismeretlennel. Az élete gyökeresen megváltozott. Nem tudta mi vár rá, de nem is izgatta. Most egyedül az érdekelte, hogy elhagyja Corsart, és ezzel együtt a kötöttséget.
Épp most lovagol a hold fényénél az ismeretlen kalandokba.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés