13. fejezet - Ashley története

Ashleynek nem nagyon akaródzott beszélni, de Max se nagyon igyekezett társalogni, inkább a gondolataiba mélyedt.
Nagyon remélte, hogy egyenesen Rank felé tartanak. Úgy gondolta, hogy arra van a város, amerre George-al tartottak, tehát a folyó folyásirányával megegyezően indult el.
A mellette haladó lányra pillantott. El kellett ismernie, hogy gyönyörű volt. A keze bőrkeményedés mentes volt, ami azt jelentette, hogy nemesi származású. Max mégis úgy érezte, hogy megbízhat benne. Jó emberismerő volt, még sose ismert félre senkit, és nem akarta elkezdeni. A biztonság kedvéért elhatározta, hogy mindenképpen kiszedi a lányból, hogy miért üldözték katonák.
Max füléhez halk csattogás szivárgott. Ahogy egyre közelebb jutott a hang forrásához már biztos volt benne, hogy fejsze csattogást hall. Méghozzá több fejszéét. Ez azt jelentette, hogy emberek vannak a közelben.
- Kerüljük ki őket! - javasolta Ashley.
Max megrázta a fejét.
- Segítséget kell kérnünk tőlük!
- Minek? - makacskodott a lány.
- Meg kell kérdezem, hogy merre van Rank.
- És azt miért?
Max-et kezdte idegesíteni a lány makacssága, de higgadt hangon válaszolt neki.
- Egy barátom ott vár rám.
- Mindenképpen muszáj?
- Igen - mondta Max ellentmondást nem tűrő hangon.
Ashley nem ellenkezett tovább.
- Te tudod - mondta, és közben a szemeit forgatta.
Hamar elérték a favágókat. Az ösvény baloldalától nem messze vágták a fákat.
Max leszállt Tornádóról.
- Te maradj itt!
Ashley ellenkezni akart.
- Most létszíves ne vitatkozz!
Ashley dacosan kihúzta magát.
- Csak most az egyszer.
- Köszönöm.
Kimért léptekkel közeledett a férfiak felé. AZ úszás óta már megszáradt a ruhája és a haja is. Már nem nyújtott taszító látványt, mivel a víz lemosta róla a koszt. A posztóruhájával szegénynek nézett ki, és remélte, hogy a favágók nem fognak mást feltételezni róla a kardja és az íja miatt.
Három férfit látott. Először egy harminc év körüli, barna hajú és szemű férfi vette észre.
- Ki vagy, és mit akarsz? - kérdezte.
Ekkorra már a társai is észrevették Max-et.
- Max vagyok. Útbaigazítást szeretnék kérni arról, hogy merre van Rank.
- Mégis miért segítenénk?
- Mért ne? Végül is maguknak nem lesz semmi bajuk tőle.
- Ugye nem vagy nemes vagy katona?
- Nem tudok róla.
A férfi megkönnyebbülten sóhajtott fel. - Biztos kegyetlenül megtorolják errefelé, ha valaki így bán egy nemessel vagy akár egy közkatonával - gondolta Max.
- Ajánlok valamit. Vívjunk meg. Ha nyersz, megmondom, hogy merre van a város, viszont ha vesztesz, akkor nekem adod az íjadat.
- Karddal? - kérdezte Max értetlenkedve. Nem látott a férfiak oldalán kardot.
- Persze, hogy azzal. Vagy talán félsz?
- Csak azért kérdeztem, mert nem látok magánál - magyarázkodott.
- Az még nem jelenti azt, hogy nincs.
Maxnek csak most tűnt fel, hogy a férfi milyen bő és hosszú posztóinget viselt. A férfi előhúzott egy kardot a felsője alól, és maga elé tartotta támadásra készen.
- Ötletes - mondta Max. - Először árulja el a nevét, és csak utána vívjunk.
- Mégis mi közöd hozzá?
- Maga is tudja az enyémet.
- Ez jó érv. Gilbert.
Max kinyújtotta a kezét.
- Örvendek.
- A harc után.
- Felőlem - Arra gondolt, hogy biztos nagyon rosszak lehettek errefelé a körülmények, ha a férfi ennyire ellenséges. Nem hibáztatta érte. Végül is szükség törvényt bont.
Levette a hátáról az íját, biztos távolságra tette, majd ő is előhúzta a kardját. Elhatározta, hogyha jobb lesz az ellenfelénél, akkor nem szégyeníti meg azzal, hogy már az első percben kiveri a kezéből a kardot, és nem fogja ingerelni, mint például Robert herceg testőrparancsnokát.
Arra számított, hogy Gilbert elkezd körözni, hogy felmérje a mozgását. Minden tapasztalt párbajozó ezt csinálta. Azonban nem ez történt. Ellenfele előrelendült, amiből Max azt a következtetést vonta le, hogy eddig nem tapasztalt sokat, vagy túlságosan is bízik a sikerében.
Max fogadta a csapást. Hamar rájött, hogy Gilbertnek hatalmas izomereje van. Már csak azt kellett kiderítenie, hogy a reflexe és a technikája is ugyanolyan jó-e.
Kardját lejjebb csúsztatta a másikén, és egy gyorsan kivitelezett forgással ellenfele mögé került. Azt akarta megnézni, hogy Gilbert milyen gyorsan fordul meg. Túl lassú volt. Egy másodpercébe került, amíg rájött, hogy mi történt, és csak utána reagált. Ha halálos küzdelem lett volna, akkor Max már régen a hátába mélyesztette volna a kardját.
Ezután pár pengeváltás történt, amiből Max rájött, hogy bár a férfi csapásai valamennyivel erősebbek, mint az övéi, de a technika, az ügyesség és a gyorsaság terén ő volt a jobb. Vagyis döntő fölénnyel rendelkezett.
Még néhányszor találkozott a fegyvereik acélja, amikor Max észrevette, hogy Ashley otthagyta a lovakat, és a párbajt figyelte.
Egy trükkös csavart mozdulattal kirepítette Gilbert kezéből a kardot. Fegyvere hegyét ellenfele mellkasára tette, ezzel bizonyítva, hogy ő nyert, majd odasietett a lányhoz.
- Nem abban állapodtunk meg, hogy ottmaradsz? - vonta kérdőre.
Ashley zöld szemében egy csepp bűntudat, vagy megbánás se látszódott.
- Penge csattogást hallottam, és azt gondoltam, hogy megnézem, bajban vagy-e - mondta, és közben megvonta a vállát. - Úgy láttam, hogy nincs szükséged a segítségemre, ezért megálltam a háttérben, és figyeltem. Egyébként az az utolsó csavar nagyon klassz volt. Engem is megtaníthatnál rá - tette még hozzá Max villámló tekintetét látva.
- Nálam a hízelgés nem válik be. Ne próbálkozz vele, mert teljesen felesleges! - mondta. Még sose találkozott senkivel, aki szimpatikus volt neki, és ennyire fej tudta idegesíteni.
- Nem is azért mondtam - válaszolta Ashley dacosan.
- Akkor jó.
Max mélyen belenézett a lány szemébe, majd elfordult tőle, és felvette az íját.
- Én nyertem, szóval mondják meg, hogy merre van Rank - jelentette ki a legteljesebb lelki nyugalommal.
- Nemeseknek nem mondunk el semmit.
- Mi van? - pislogott Max. Aztán kapcsolt csak, hogy Ashleyről beszélnek. - Ja, ő! - Bökött a lány felé. - Nem tudom róla biztosan, hogy az-e vagy sem.
- Láthatólag ismeritek egymást - hitetlenkedett Gilbert.
- Ma találkoztunk először. Majdnem belefulladt a folyóba, én pedig kihúztam. Mivel mindketten egyedül voltunk és ugyanarra tartottunk, ezért egymás mellé csapódtunk. Ennyi az egész.
- Várjunk egy pillanatot! Te egész véletlenül nem tartozol Ben bandájába?
Max megrázta a fejét. Két napon belül már harmadszor hallotta ezt a nevet. Kezdett kíváncsi lenni a fickóra.
- Mi olyan nagy dolog abban a férfiban? - kérdezte információgyűjtés céljából.
- Megvéd minket, és segít nekünk - válaszolta Gilbert egyik társa egy tizenhárom éves forma suhanc. Valószínűleg a fia lehetett.
- A nemesség főellenségnek tartja, de az emberek nagy része tiszteli és szereti - kapcsolódott be a beszélgetésbe Ashley.
- Becsületesnek tűntök. Elmondom, hogy merre van Rank. Egyenesen előre kell menni. Lóval körülbelül fél óra az út, de mire odaérnétek addigra biztos bezárnák a kapukat.
- Köszönöm. Akkor mi megyünk is.
- Mégis hová? - kérdezte Gilbert.
- Azt nem tudom.
A férfi egy picit habozott, majd megszólalt.
- Gyertek el hozzánk. A házunk kicsi, de a pajtában aludhatnátok.
Max Ashley-re pillantott a beleegyezéséért. A lány bólintott.
- Köszönjük az ajánlatot. Örömmel elfogadjuk.
A favágók ámultak Tornádón és Ashley kancáján.
- Egy fogadáson nyertem a fekete lovat - mondta Max.
Negyedórát gyalogoltak, amíg elérték Gilberték házát.
A korra jellemző kis vályogház volt. Pici, de otthonos.
Gilbert felesége, Brenna barna hajú, kedves, pirospozsgás asszony volt. Látszott rajta a fáradság, de határtalan kedvességgel figyelt a két kis lányára és Trian-ra, a fiára. A nő mindenképpen ragaszkodott hozzá, hogy a két fiatalnak vacsorát adjon. Max próbált tiltakozni, de látta Brenna szemében, hogy megsértődne, ha nem fogadná el, ezért inkább mosolyogva megette azt az egy szelet kenyeret, amit a család felajánlott neki. Egyre jobban kezdett tisztába jönni azzal, hogy Corsarban mennyire jó dolga volt az embereknek. Rájött, hogy ebben a térségben minden egyes falat számított.
Trian megmutatta a pajtát. Egyetlen egy tehén volt a helyiségben. A két lóval együtt már eléggé zsúfolttá vált a helyiség.
- Ott egy kis szalma, azon aludhattok.
- Én szívesen alszok kint a fűben - ajánlotta fel Max. Kicsit zavarba jött attól, hogy Ashley-jel egy kis és zárt helyen közel aludjanak egymáshoz.
A fiú megrázta a fejét.
- Apa szerint túl veszélyes. Bárki megláthat titeket, és nem biztos, hogy jó szándékú lenne - mondta, azzal otthagyta őket.
- Úgy látszik, hogy kénytelen leszel elviselni a társaságomat - szólalt meg Ashley.
- Nem rólad van szó, csak egy kicsit kínos. Te lány vagy én meg, szóval tudod mire gondolok - mondta. Eléggé zavarban volt.
- Tudom. Nekem is kínos. Amúgy dolgozhatnál még a hasizmaidon. - Ashley témát akart váltani, ezt pedig úgy lehetett a legkönnyebben elérni, ha cukkolja a fiút.
- Te! - kiáltott fel Max. Próbált sértődött arckifejezést felvenni, de egy idő után elnevette magát.
Ashley is vele nevetett.
- Tudod, ha a mostohaanyám most látna, akkor nagyon kiakadna.
- Miért mi rosszat csináltunk? - kérdezte a fiú. Félig-meddig naivnak tettetett arccal.
- Szerinte egy úrihölgynek nem illik betennie a lábát egy pajtába, hát még, ha megtudná, hogy egy fiúval kettesben voltam. - Huncut mosoly jelent meg az arcán.
Max most látta alkalmasnak az időt, hogy kiszedje a lányból, miért üldözték a katonák.
Rátért a tárgyra.
- Mi történt az igazi anyukáddal, és miért üldöztek katonák?
- Hosszú történet.
Max hátradőlt és a tarkója alá tette a kezét.
- Én rá érek, végül is nem sietek sehová.
- Rendben akkor elmondom.
Ashley követte Max példáját, vagyis ő is nekidöntötte a hátát a falnak. Tekintetét a földre szegezte, és elkezdett mesélni.
- Az apám herceg. Anya egyszerű mutatványos volt. Egy vásáron találkoztak. Apa annyira beleszeretett, hogy nem érdekelte a rangja, és elvette. Először egy fiuk született, Aaron, aztán valamennyivel több, mint három év múlva én.
Nagyon szerettem anyát. Mindig azt mondta, hogy a hercegnői élet nem neki való, ezért csak nagyon ritkán járt bálba és nemesi társaságba. Olyankor is csak akkor, ha születésnap volt, vagy ilyesmi. Helyette inkább velem és Aaronnal foglalkozott.
Gyakran sétált velünk szolgák nélkül. Amikor hat éves lettem, elkezdett tanítani vívni. Azt mondta, hogy egy lánynak is ugyanakkora szüksége lehet arra, hogy tudjon bánni egy karddal, mint egy fiúnak.
Ashley ajkán mosoly bujkált a régi emlékektől, majd szomorúság költözött az arcára.
- Nyolc éves voltam, amikor meghalt. Elkapott egy betegséget, és két hét múlva már temettük. Nappal próbáltam erősnek mutatni magam, de éjjelente a párnámba temetkezve sírtam. Nem tudom mi lett volna velem a bátyám nélkül.
Aaron minden este belopódzott a szobámba, megölelt, és megpróbált megvigasztalni, pedig ő is ugyanolyan szomorú volt, mint én. A szabadidejében elvitt oda, ahol anya tanított vívni. Nem volt ugyanaz vele csinálni, mint anyával, de egy idő után már tudtam értékelni az erőfeszítéseit. Tőle nem csak gyakorlati, hanem elméleti tudást is el tudtam sajátítani. Mindent megmutatott, amire csak tanították a lovagi képzésen.
Körülbelül két hónap telhetett el anya halála után, amikor beütött a mennykő. Apa újranősült. Gondolom azt hitte, hogy ezzel segít nekünk, de nagyot tévedett.
Az új feleségének volt egy lánya, Izolda, aki velem egykorú. A mostohám, Galina igazi nemesi vérből származott, a testvére a kormányzó legfőbb talpnyalója. Galina az elején még kedves volt hozzánk, de aztán szült apának egy fiút, Ireket. Akkor mutatta ki a méregfogát.
Megakadályozta, hogy sokat legyek Aaronnal. Azt mondta, hogy igazi úrikisasszonyt faragjon belőlem. Hülye bálokra is járatott, ráadásul a képzésen Izolda is részt vett. Ő az az igazán kényeskedő lány típusba tartozik. Nem szimpatizált velem túlzottan. Nem érdekelték más dolgok, csak a ruhák, és, hogy engem szívasson.
Sose sikerült neki igazán, mert azt el kell ismerni, hogy agya nem sok van. Aztán rájött, hogy csak panaszkodnia kell rám az anyjának, és már meg is nyerte a csatát. Galina persze rögtön rohant az apámhoz, akitől mindig büntetést kaptam. Mert, hát minek is hinne a lányának a felesége ellenében.
Végső kétségbeesésemben meglátogattam nagyapát. Apa mindig azt mondta, hogy bolond, és a közelébe se menjek, de anya éppen az ellenkezőjét állította róla.
Nagyapa egy kis házban lakott a birtokunk végében. Nagyon rokonszenves öregember volt. Kezdetben csak semleges témákról beszélgettünk. Egyszer aztán, amikor már eléggé megbíztam benne elmondtam neki, hogy mit szoktam csinálni Aaronnal. Egyáltalán nem lepődött meg. Azt mondta, hogy szakasztott olyan vagyok, mint az anyám. Megkért, hogy vigyem el hozzá Aaront. A bátyámat nem volt nehéz rábeszélni, hogy velem jöjjön. Rögtön belement.
Akkor este, amikor először volt velünk Aaron mesélni kezdett a néhai Alexander királyról. Azt mesélte, hogy messze földön ő volt a legkiválóbb harcos, és az uralkodása idején szegény és gazdag egyaránt jólétben és békében élt, nem úgy, mint most.
Minden este eljártunk hozzá, és ő egyre többet beszélgetett velünk a politikáról. Kinyilvánította a véleményét Martin kormányzóról, és elmondhatom, hogy egyáltalán nem volt pozitív. Aaronnal egyetértettünk vele.
Szép lassan teltek az évek. Nappal a pokol Galinával, este pedig a megnyugvás és a szórakozás nagyapával. Ez így ment egészen másfél évvel ezelőttig.
Ashley megakadt, és felnézett.
Max sejtette, hogy nagyon nehéz lehet a lánynak erről mesélni. Bátorítólag ránézett, és megkérte, hogy folytassa.
Ashley nyelt egy nagyot, majd ismét belevágott.
Valami gyűlésféle volt a főnemeseknek, amire apa és nagyapa is elment. Apa Aaront is magával vitte. Azt mondta, hogy a bátyám tizennyolc évesen már elég idő ahhoz, hogy belekóstoljon a politikába, végül is egy nap ő fogja örökölni az uradalmat. Engem természetesen nem vittek magukkal. Otthon kellett maradnom Galinával és Izoldával. Szörnyű volt, de most nem ez a lényeg.
Amikor visszajöttek, akkor Aaron már nem volt velük. Apa azt mondta, hogy a kormányzó ott tartotta. Csak ennyit mondott. Semmivel se többet.
Lassanként sikerült kiszednem az igazságot nagyapából. Aaron és ő nyíltan kiálltak a akarata ellen, azért Martin ott tartotta a bátyámat, hogy biztosítsa apa és nagyapa hűségét.
Pontosan egy hónappal ezelőtt nagyapa nagyon rosszul lett.
Ashley-en látszott, hogy nagyon megindítja az, amit mond, de ennek ellenére rendületlenül folytatta.
- Ahogy ott térdepeltem az ágya mellett elmondta, hogy Aaront a fővárosban tartják fogva egy nyirkos börtöncellában. Arra kért, hogy szabadítsam ki, és azután próbáljuk megakadályozni a koronázást. Azt mondta, hogy a trón várományosa rendes fiú, de nem az uralkodásra született, és az apja kihasználna a helyzetet. Természetesen sajnálkozott, hogy Alexander királynak nem született gyerek mielőtt meghalt.
Biztosított róla, hogy képes vagyok rá, szeret, és, hogy hisz bennem. Aztán meghalt. Az volt az utolsó mondata, hogy bízok benned, Ashley.
Galina három hete kitalálta, hogy meg akarja látogatni a testvérét. Sikerült rábeszélnie apát, hogy az egész család menjen.
Utazás közben az egyik fogadóban nagyon vékonyak voltak a falak, így hallhattam az apámat és a mostohámat. Arról beszéltek, hogy ideje lenne engem férjhez adni. Már régóta sejtettem, hogy Galina valami ilyesmit forgat a fejében, hogy minél hamarabb megszabaduljon tőlem, de nem hittem, hogy ilyen hamar támadásba lendül. Galina azt javasolta, hogy az unokaöccséhez adjanak, mert gazdag a családja, fiatal és satöbbi. Akkor döntöttem el, hogy megszökök, és kiszabadítom Aaront.
Őszintén szólva a döntésemben nagy szerepet játszott, hogy tizenhat évesen nem akartam férjhez menni. Találkoztam a lehetséges jövendőbelimmel. Elég rendes fiúnak látszott, de nem volt az esetem.
A megérkezésünk utáni éjszakán szöktem el.
Nem sikerült minden tökéletesen. Apa túl hamar észrevette, hogy elszöktem, és utánam küldte a katonáit.
Menekültem a lovammal, Holdfénnyel, és találkoztam veled. A többit már te is tudod.
Max rámosolygott Ashley-re.
- Köszönöm, hogy elmondtad.
Hallgattak. A lány szólalt meg először, és ő is csak nagy sokára.
- Tudod mi a vicces? - Költői kérdés volt. Alighogy kimondta, máris válaszolt a saját kérdésére. - Elmondtam az életem történetét és az érzéseimet egy fiatal srácnak, akit alig ismerek, és abban se vagyok biztos, hogy hitt nekem.
Max felállt, és egy olyan tökéletesen kecses meghajlást produkált, amit bárki megirigyelhetett volna.
- Már miért ne hittem volna, hercegnő?
Ashley nevetett, és lerántotta a földre.
- Ne szólíts hercegnőnek!
- De, hát, miért ne fenség? - szórakozott Max.
- Először is azért, mert idegesítő, de, ha ez téged nem hat meg, akkor azért ne szólíts annak, mert túl feltűnő lenne.
Max még mindig vigyorogva válaszolt.
- Meg kell hajolnom az észérvek ereje előtt, fenség.
Ashley felháborodottan nézett, de úgy döntött, hogy inkább hagyja.
- Most te jössz!
- Pontosan mire vagy kíváncsi?
- Hogy miért üldöztek katonák, és mi az a medál a nyakadban?
Max úgy döntött, hogy mindent elmesél neki, hiszen a lány is feltárta előtte az életét.
- Tudod én árva vagyok. Egy molnárcsalád talált meg még kisbaba koromban nem messze az úttól. - Előhúzta a medált az inge alól. - Csak az a medál volt nálam, amikor megtaláltak, és egy rövid levél. A levélben a nevem volt, és, hogy vigyázzanak rám. Ennyi, semmi több. A molnárné megszánt, és befogadott.
Mesélt Ashley-nek Tornádó születéséről, a mostohacsaládjáról, Tomról, a remete katonáról, az írnokról, aki mindenfélére megtanította, a fogadásról, George-ról és a meneküléséről. Az érzelmeit nem teregette ki annyira. Amiről egyáltalán nem szólt a lánynak, az a néha-néha felbukkanó különleges képessége volt.
Éppen befejezte, amikor belépett a pajtába Trian eléggé kivörösödve.
- Lovasok közelednek - mondta.

Súgó Még nincs hozzászólás.