Max a földön feküdt, a karjait párna gyanánt a tarkója alá tette, és megpróbált elaludni, de nem sikerült neki. Ez nem a miatt volt, hogy nappal volt és nem éjszaka, mivel nála sose számított zavaró tényezőnek a fény.

Az ébrenléte valódi oka a kavargó gondolatai voltak.

Az elméje a szökésük minden egyes történést fel akarta dolgozni, de egyikre se talált logikus, és főként lehetséges magyarázatot.

Legjobban nem is az újonnan felfedezett különleges képessége, miszerint tud tárgyakat mozgatni az elméjével foglalkoztatta, hanem azok a dolgok, amiket Georgenál tapasztalt.

Tudta, hogy a férfi jó, de arra még csak a legvadabb álmában se gondolt volna, hogy olyan gyors és erős lenne, mint amit a börtönben tanúsított. Egyszerűen teljesen hihetetlennek tűnt, hogy egy olyan korú ember, mint George képes volt legyőzni egy ereje teljében lévő katonai parancsnokot, aki ráadásul még páncélt is viselt.

Georgedzsal kapcsolatban még az is foglalkoztatta, hogy emlegetett valami árulást, amiben Gordon parancsnok rész vett. A képet bizonyos értelemből kitisztította, de másrészt még homályosabbá tette a Fekete Lovag későbbi kiegészítése, miszerint az az árulás felségárulás volt.

Mivel George egy bő tizenhét évvel ezelőtti dátumot adott meg, logikussá vált, hogy a néhai Alexander király volt az árulás tárgya. Max ebből csupán azt nem értette, hogy ehhez meg mi köze volt az idős barátjának és a Fekete Lovagnak.

Erről a témáról a gondolatai tovább csapongtak, és különös módon a fővárosi öregasszony, Nan szavai csendültek fel a fülében, mintha a nő ott állt volna mellette.

Jól figyelj rám, Maximilien, mert csak egyszer mondom el! Ha elalvás előtt megérinted a kulccsal, amit az ismeretlen ismerőstől kaptál, és az elméd szélesre tárod, akkor álmodban rég elfeledett emlékek jutnak eszedbe, és utána megtudod, amit tudnod kell.

Ekkor szöget ütött egy fejébe egy gondolat, miszerint ő nem is árulta el a nőnek az igazi nevét, ő mégis azon szólította. Ebből arra lehetett következtetni, hogy az asszony ezt a Maxből következtette ki. A másik, a hátborzongatóbb verzió az volt, hogy Nan valahonnan ismerte korábbról, de ezt a gondolatot elvetette, hiszen ez lehetetlen volt. 

Szerencsére nem kellett kényszerítenie magát arra, hogy elvonja a figyelmét erről a problémáról, ugyanis Nan második mondatára terelődött a figyelme.

Egy kulcsot emlegetett és egy ismeretlen ismerőstől kapott tárgyat. Az ismeretlen ismerőst sok emberre lehetett vonatkoztatni, hiszen sok mindenkivel volt úgy, hogy tudta a nevét, de nem ismerte a személyiségét.

Szűkítve a kört már csak egy valaki maradt, az akitől a kardját kapta, vagyis George.

Ha jobban belegondolt, ez elég kézenfekvőnek tűnt, hiszen a kard pengéje időnként fehéren világított. Csak arra kellett rájönnie, hogy ez mitől következett be, és akkor máris meglesz az a bizonyos kulcs.

Visszajátszotta magában az olyan eseményeket, amikor ez megtörtént. Összesen kettőt talált. Először a Fekete Lovag elleni küzdelmekor következett ez be, majd akkor, amikor megölte a Davon nevű rabszolgakereskedőt.

Ezután közös mozzanatot kezdett el keresni.

A legalapvetőbb összefüggés az volt, hogy mindkét alkalommal harcolt. Tudta, hogy ez még nem elég, ezért tovább szűkítette a kört. Ezzel arra az eredményre jutott, miszerint azon alkalmakkor előjött az egyik különleges képessége. Még ez sem volt elég, hiszen harc közben a Lucasszal való ismeretkötése előtt, a Ben elleni második összecsapáskor, sőt még a nem olyan régen lezajlott, katonák elleni csatában is emberfelettire gyorsultak a reflexei.

Hiába törte a fejét, ennél tovább nem jutott, amíg Tornádó meg nem szánta, és nem küldött neki egy rövid emlékképet arról, amikor a Fekete Lovaggal harcolt.

Furcsa érzés volt kívülről látnia magát, de ennek megvolt az az előnye, hogy így jobban oda tudott figyelni az apró részletekre.

Eleinte egész jól tartotta magát, de aztán fáradni kezdett, aminek az lett az eredménye, hogy a Fekete Lovag megvágta, és utána nem sokkal változott fehérre a pengéje.

Valami történt a sebe megszerzése után, de nem tudott rájönni, hogy mi.

Újrajátszotta magában a saját emlékeit, és néhány másodperc múlva villámcsapásként érte a felismerés. A kulcs a vér volt, méghozzá különös módon az ő vére. Fogalma sem volt, hogy ez mit jelenthet, de már nagyon furdalta az oldalát a kíváncsiság.

Úgy döntött, hogy a tettek mezejére lép, és minden tőle telhetőt megtesz, hogy rájöjjön a titok nyitjára, ezért néhány hüvelyknyire kihúzta a kardját a hüvelyéből, és egy kicsit megsebesítette az élével az egyik ujja hegyét.

Megvárta, hogy kicsorduljon néhány csepp vörös folyadék, majd egy határozott mozdulattal megfogta a kardja markolatát.

Halványan elmosolyodott, amikor a penge kilátszó része izzani kezdett.

Lehunyta a szemét, és kiürítette a fejét a csapongó gondolatoktól, de semmi nem történt., ráadásul olyan érzése volt, hogy valamit nem helyesen tett.

Néhány percnyi gondolkodás után rájött, hogy mi volt a hiba az elméletében. Az ismeretlen ismerőse nem George volt, hanem a szülei, akikkel bizonyára találkozott még egészen kicsi korában, csak nem emlékezett rájuk.

Az egyetlen dolog, ami az igazi szüleihez kötötte az a jelenleg a mellkasán nyugvó medál volt. Így már egyértelművé vált a számára, hogy Nan az apjához és az anyjához fűződő kapocs tárgyára gondolt.

Egyedül azt nem értette, hogy az öregasszony honnan tudott erről, de aztán eszébe jutott a véletlenül ráöntött tea, ami miatt le kellett vennie az ingét. Akkor csak egy szerencsétlen eseménynek könyvelte el, de így visszanézve rájött, hogy Nan direkt botlott meg.

Még sokat tudott morfondírozni azon, hogy az öregasszonynak mi oka volt erre, de inkább megint megpróbálta végrehajtani a megfejtett utasításokat.

Újra megvágta az ujját, ugyanis a bőre időközben begyógyult a villámgyors regenerálódó képességének köszönhetően.

A bal kezével előhúzta a felsője alól a medálját, majd rákulcsolta a jobb, vagyis a sebes kézfejét.

Ezután különös erő áradt szét a tagjaiban, amit hirtelen jött magabiztossággal az agyára összpontosított, és könnyedén, gondolkodás nélkül megtette a Nan által mondott adatok utolsó rá vonatkozó pontját. Szélesre tárta az elméjét, majd elaludt.

Álmában egy hatalmas, gazdagon, de mégis ízlésesen berendezett szobában volt. A nagy, aranyozott faragásokkal díszített baldachin ágyból, a kényelmes fotelekből, szófákból, gyönyörű szőnyegekből, aranykeretes képekből, faragásokból, a selyemfüggönnyel takart ablakokból ás az ágy mellett álló bölcsőből arra következtetett, hogy egy nagyon előkelő házaspár hálószobáját látta.

Eddigi emlékei szerint még soha nem látott ekkora pompát, tehát elviekben elképzelni se tudhatott ilyesmit. Ebből, és valami magmagyarázhatatlan oknál fogva tudta, hogy ő valamikor járt abban a szobában, de nem foglalkozott ezzel tovább, ugyanis a figyelmét az ott történő események vonták magára.

A bölcső mellett egy férfi állt, akit Max valahova harmincöt és negyven közé tett. A haja szőke színű volt, és még nem kezdett el őszülni. A szemei pedig mélykék színt vettek fel a születése után. Finom anyagú, drága, de mégis egyszerű ruhát viselt. Az oldalán ékkövekkel díszített hüvelyben kard lógott. A tartása és az arckifejezése magabiztosságot, tekintélyt, fensőbbséget és egyfajta jóságot sugárzott.

A kezében néhány hónapos csecsemőt tartott, akinek a láttán Maximilien megdöbbent, és furcsán zakatolni kezdett a szíve, ugyanis biztos volt benne, hogy az a kisbaba ő volt.

A férfi olyan szeretettel nézett rá, hogy Maxnak semmi kétsége nem maradt afelől, hogy az apját látja.

Néhány pillanat múlva egy nyílt az ajtó, és így Maxet rövid időn belül újabb döbbenet hullám érte, mivel a belépő George volt, csak jóval fiatalabb kiadásban.

Max apja egy bólintással nyugtázta a jelenlétét, majd néhány perc múlva szomorú tekintettel átadta neki a fiát.

- Nagyon vigyázz rá!

- Biztos vagy ebben? – kérdezte George. Látszott rajta, hogy tudja a választ, de a kérdést mégis feltette, mert nem tetszettek neki az események.

- Igen – biztosította halkan, de mégis ellentmondást nem tűrően a kérdezett. Ezután előhúzta a kardját a hüvelyéből, és kicserélte Georgedzséval. – Add oda neki, ha eljön az ideje!

- Rendben van – válaszolta George lemondóan és kötelességtudóan.

A fiatalabbi férfi következő tette az volt, hogy az inge alá nyúlt, előhúzott egy medált, és miután utoljára alaposan megnézte, a fia nyakába tette.

- Mondd el Maxnek, hogy Melanie és én mindennél jobban szeretjük, és mindkettőnknek majd megszakad a szíve, hogy így alakult. Azt is mondd el neki, hogy…

Maximilien feszülten várta, hogy mi következik, de nem tudta meg, mert minden előjel nélkül felébredt, méghozzá arra, hogy valaki a vállát rázogatta.

- Már azt hittem, hogy sose sikerül felkeltenem téged – hallotta meg Ben vidám hangját, amikor kinyitotta a szemét.

- Nem gondolod, hogy azért nem ébredtem fel korábban, mert még szükségem volt egy kis alvásra? – ripakodott rá szinte azonnal Benre. – Így nem tudtam meg, hogy…

- Hogy mi lett az álmod vége? – vigyorodott el a fiatal férfi. – Ennél sokkal fontosabb hírem van a számodra.

Max nem igazán volt tisztában azzal, mi lehet fontosabb annál, hogy megtudja mit üzent neki a férfi, aki kétségtelenül az apja volt, de persze Ben nem tudhatta, hogy álmában a kisbabakori emlékei jöttek elő.

- Beszélnem kell Georgedzsal – pattant fel hirtelen. Teljesen ébernek érezte magát, és szilárdan elhatározta, hogy kihúzza az öregből az összes titkát kezdve azzal, hogy ki az apja.

- Ez később is ráér. Először el kell mondanom neked valamit.

- Sajnálom, Ben, de most kell beszélnem vele. Hol van?

- Majd azután útbaigazítalak, ha elmondtam, amit el akartam – makacsolta meg magát a rablóvezér a lehető legrosszabb pillanatban.

Mit láttál, ami ennyire felizgatott? – érdeklődött kíváncsian Tornádó.

Majd később elmondom. Tudod, hol van George?

Sajnos nem.

Az kár. Így muszáj lesz kiszednem Benből.

. Figyelj, te is tudod, hogyha nem lenne számomra égetően fontos a dolog, akkor meghallgatnálak – vett fel békülékeny hangnemet Maximilien. – Kérlek, mondd el, hol van Goerge! – kérte újra miután a férfi nem reagált az előző mondatára.  Ezúttal azonban szilárdan belefúrta a tekintetét Benébe. A férfi fordult el először, amivel beismerte a vereségét.

- Azon a tisztáson van, ahol gyakorolni szoktatok. Siess vissza, ha megtudtad, amit akartál, mert eléggé fontos lenne, amit mondani akarok.

- Köszönöm – válaszolta Max, azzal sebesen nekiiramodott.

A tőle telhető leggyorsabban haladt előre. Azzal se fecsérelte az idejét, hogy kikerülje az előtt heverő akadályokat, hanem e helyett átugrotta őket. Ezzel néhány alkalommal megijesztett néhány embert, de túlságosan izgatott volt ahhoz, hogy foglalkozni tudjon az ilyen apróságokkal.

A fák között is hasonló sebességgel haladt, aminek az lett az eredménye, hogy jó néhány horzsolást és karcolást szerzett mire kiért a tisztásra, de ez se izgatta túlzottan.

Ben nem tévedett, ugyanis George tényleg ott volt, és éppen láthatatlan ellenségekkel csatázott, amikor odaért, de ezt a megjelenése után szinte azonnal befejezte.

- Ennyire szeretnél edzeni? – mosolyodott el halványan, mivel természetesen azonnal feltűnt neki, hogy Max zihált egy kicsit.

- Nem erről van szó – jelentette ki a fiú határozottan és érzelemmentes arccal.

George ebből könnyen meg tudta állapítani, hogy komoly dologról lesz szó, ezért ő is pillanatok alatt komorrá vált.

- Miről van szó?

- Kik a szüleim? – vágott bele a közepébe kertelés nélkül.

A férfi habozott egy kicsit, és csak utána válaszolt.

- Nekem ezt honnan kéne tudnom? – próbált ködösíteni.

- Felesleges tovább hazudnod. Tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy tudod.

- Tudtam, hogy egyszer eljön ez a nap – sóhajtotta George -, de nem számítottam rá, hogy ilyen hamar.

- Válaszolj a kérdésemre! – parancsolta Max. Ő maga meglepődött azon, hogy a hangja mennyire határozottnak és ellentmondást nem tűrőnek hallatszott, viszont George nem. Ő elégedettnek látszott.

- Az apád büszke lenne rád. Szinte teljesen ugyanolyan vagy, mint amilyen ő volt.

- Tehát halott – állapította meg Max, de ez nem érte meglepetésként, hiszen a szíve mélyén mindig is tudta.

- Igen. Sajnos már tizenhét éve.

Ezúttal némán álltak a rég halott férfi emlékén merengve, majd George törte meg a csendet.

- Válaszolok a kérdésedre. Az apád a néhai Alexander, Altana volt királya, az anyád pedig Melanie az ugyancsak királyi származású felesége.

Max agyában őrülten kergették egymást a gondolatok. Tudta, hogy George nem hazudott, és így visszanézve minden alátámasztotta a kijelentését.

- Ez azt jelenti, hogy én… - kezdte, amikor valamennyire sikerült legyőznie a váratlan sokkot, de végül nem fejezte be a mondatot, mert kimondva még nagyobb felelősség hárult volna rá.

George szertartásosan előhúzta a kardját, a földbe szúrta a hegyét, majd féltérdre ereszkedett, és ünnepélyes hangon kijelentette azt, amire Max a szülei kilétének megtudta után következtetett.

- Igen, fenséged Maximilien koronaherceg, Altana trónjának jogos örököse

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés