Mélyen aludtam. Nálam ez elég ritkán esik meg, de most sem élvezhettem ki az alvást, mert hirtelen hangos csörömpölés hallatszott.
Az első pillanatban rácsaptam az éjjeliszekrényemre, hogy kikapcsoljam az ébresztőt, de kiderült, hogy nem az keltett fel.
Ennek két oka is volt.
1. Jó pár hónapja nincs ébresztőórám, mert a suli utolsó napján kivágtam az ablakon.
2. A ricsajt hangos sikítozás követte, ami kétségkívül a nővéremé volt.
Pár másodpercig mérlegeltem a lehetőségeket.
Lehet, hogy rájött a titokra, amit a szűk családban rajta kívül mindenki tudott, bár ennek kicsi volt a valószínűsége. Az is megtörténhetett, hogy valamelyik volt pasija eljött bosszút állni. Ennek nagy volt az esélye, végül is körülbelül hetente váltogatta a fiúit. Valamelyik besokallhatott. Az az eset is fennállt, hogy csak lekopott a körömlakkja egy része.
Sóhajtottam egyet.
Úgy döntöttem, mivel visszaaludni úgyse tudok, felkelek, és megnézem, hogy mi történt.
Nagy ásítások közepette kikászálódtam az ágyból, és elindultam ki a szobámból a sikítások felé. A földszintre tartottam, mivel határozottan onnan jött a hang. Lesétáltam a lépcsőn az amerikai stílusú nappalinkba.
Hamar észrevettem a tesómat. Az óriási szoba konyharészében állt, az arca halott sápadt volt, és a lába előtt az egyik tányérunk hevert, természetesen darabokra törve. Két nap alatt három edény, megdöntötte a személyes csúcsát. Néha azon gondolkodtam, hogy megkérem anyát, tiltsa el a törékeny dolgoktól.
- Mi történt, Cler? - kérdeztem. Közben megpróbáltam érdeklődést csempészni a hangomba.
Ő válaszul a sarokba mutatott.
Odanéztem, majd vissza rá, aztán újra a sarokba, utána megint a nővéremre.
Ez volt az a pillanat, amikor nem bírtam tovább, kitört belőlem a röhögés. Nem én tehetek róla, egyszerűen olyan nevetséges helyzet volt.
Perceken keresztül röhögtem, nem bírtam leállítani. Annyira nevettem, hogy már az oldalam is szúrt, és levegő után kellett kapkodnom.
- Ez nem vicces! - nézett rám sértődötten a tesóm, kihasználva a pillanatnyi szünetet. - Az egy fenevad! - a hangjában félelem lappangott.
Sikerült valahogy lehiggadnom, de az utolsó mondatára megint rám jött kacaghatnék.
Az a rettenetes fenevad egy pók volt. Nem egy szőrös feketeözvegy, még csak keresztespók sem. Az ijedség tárgya egy kicsi és ártalmatlan házi pók volt.
Röhögőgörcsöm közepette odamentem a sarokba, megfogtam a vérengző állatot, és kihajítottam az ablakon. Jó, tudom, hogy az állatvédők nem díjaznák a cselekedetem, de mit csináltam volna? Rakjam ki az ajtón, és integessek utána papírzsebkendővel?
A nővérem összeszedte magát, és tudálékos hangon feltett egy kérdést.
- Nem kéne menned?
Az órára néztem, még csak negyed kilencet mutatott.
- Mégis hova? - kérdeztem.
Ekkor jöttem rá. Akkorát esett, hogy szinte hallani lehetett a koppanást.
Szeptember elseje, az első iskolai nap.
Ma még nem volt tanítás, ezért csak kilencre kellett menni. Most fogom megismerni az új osztályomat, mivel tavaly fejeztem be az általánost. A volt sulimból kábé négyen iratkoztak ugyanoda, ahova én.
Felrohantam az emeletre.
Gyorsan megmosakodtam, és felöltöztem.
Barna térdnadrágot vettem fel kék rövidujjúval.
A rakoncátlan hajammal is megpróbáltam valamit kezdeni, de aztán inkább csak lófarokba fogtam.
Bedobáltam a kedvenc sporttáskámba egy noteszt, pár ceruzát és két tollat.
Lerohantam a lépcsőn.
Az előszobában felráncigáltam az edzőcipőmet.
Indulás előtt belenéztem az egész alakos tükörbe.
Egy hosszú, enyhén hullámos, barna hajú, kék szemű, smink nélküli, sporttáskás és Nike cipős lány nézett vissza rám.
Egyébként, aki ismer, az tudja, hogy gyűlölöm a sminket. Feleslegesnek találom. Egyrészt nincs is rá szükségem, másrészt meg a nővérem annyit használ, hogy örökre elriadtam a dologtól.
Előszedtem a garázsból a kék bicajomat. Nem volt túl lányos, de engem nem is ez érdekelt. Nagyon szeretek száguldozni, és mégis mi menne gyorsabban egy versenybiciklinél?
Húsz percem volt beérni a suliba, és megtalálni az osztálytermet. Az út öt kilométer hosszú, elvileg nem lehetett gond.
Az utat végigszáguldottam. Egyszer talán át is léptem a sebességhatárt, akkor le kellett lassítanom, mivel pont egy rendőr közelében voltam. Nem örültem volna neki, ha megbírságolnak gyorshajtásért.
A suli kapuja előtt farolva fékeztem le. Elég látványos volt, de én csak hét pontot adtam volna magamnak a tízből. Ennek ellenére pár idősebb srác elismerően füttyentett.
Beraktam a bicajt a tárolóba, lelakatoltam, majd elindultam megkeresni az osztálytermet.
Átvágtam az udvaron, és beléptem az épületbe. Egy ideig sikertelenül keresgéltem, aztán megkérdeztem egy stréber kinézetű lányt, aki rögtön útba igazított.
Kiderült, hogy a keresett terem a második emelet legvégén van.
Megálltam a terem előtt, és elolvastam a kiírást.
Ennyi volt az ajtóra kirakva:
9.B
osztályfőnök: Tom Ronson
Miután megbizonyosodtam róla, hogy jó helyen járok, benyitottam.
A szobában sacra húsz, velem hasonló korú tini tartózkodott.
Már csak a leghátsó padban volt két hely. Mivel nem volt más választásom, odaültem.
Nem vagyok az az ismerkedős típus, ezért csak szótlanul ültem, és felmértem az osztálytársaimat. Arra hamar rájöttem, hogy a volt iskolámból mindenki a másik osztályba, a két tanítási nyelvűre ment.
Én azért nem, mert a szüleim egyfolytában külföldre hurcoltak, otthon is volt olyan, hogy más nyelven beszéltek hozzám. Ez azért volt, mert az ősök szerint egy kémnek ez alapvető szükséglet.
Ha még nem említettem volna, a szüleim kémek. Erre tíz évesen jöttem rá, amikor a pincénkben rábukkantam egy titkos ajtóra. Az ajtón csak egy zár volt, amit könnyűszerrel hatástalanítottam, egyébként ezt a „Hogyan hatástalanítsunk zárakat?” című könyvből tanultam. A könyvet azért olvastam el, mert mindig is érdekelt az ilyesmi, most persze már tudom, hogy a gének ösztönöztek.
Belépve az ajtón egy ultramodern helyiséget találtam tele fantasztikus kütyükkel. A felfedezésem után anyáéknak muszáj volt bevallani az igazat. Nem buktam ki nagyon. Mindig gyanítottam, hogy valamit eltitkolnak előlem.
Ezek után minden szünetben edzőtábor néven kiképzést kaptam. Mivel apáék sok önvédelmi sportra járattak, azt át lehetett ugorni. A kiképzés azért így is elég nehéz volt.
A záróvizsga volt a legrosszabb. Kidobtak egy repülőből ejtőernyővel egy erdő fölött, egy kulacs vízzel, térképpel, egy késsel, húsz méter hosszú dróttal és iránytűvel, hogy találjak el egyedül a negyven kilométernyire fekvő bázisra. Bevallom az elején elég ideges voltam, de aztán valahogy megnyugodtam a folyamatos menetelés közben. Vízproblémám nem volt, mert egyfolytában ömlött az eső. Az utat olyan tíz óra alatt tehettem meg.
A végére hullafáradt voltam, de kiderült, hogy ezzel még nincs vége. A bejáratnál két őr állt. Amikor odaértem hozzájuk, és elmagyaráztam, mit keresek itt, azt mondták, hogy fogalmuk sincs, miről beszélek. Utasítottak, hogy menjek haza, és vizsgáltassam meg a fejemet. Na, ekkor telt be a pohár. Úgy döntöttem, hogy majd én megmutatom nekik, kit neveztek őrültnek.
Tehát be kellett jutnom egy katonai bázisra.
A fáradtságom rögtön elmúlt az érdekesnek ígérkező feladattól. Biztos az adrenalin tette.
Igazából őrültség volt az egész, de annyira égett bennem a bizonyítási láz, hogy mindenre képesnek éreztem magam.
Beletelt pár percbe, amíg kitaláltam, hogy mit tegyek, de aztán gyorsan dolgozni kezdtem. Félóra alatt kész lettem a tervem megvalósításával.
A terv egyszerű volt. Elcsalni az őröket, ártalmatlanná tenni őket, és ellopni a belépőkártyájukat, majd feltörni az ujjlenyomat-felismerőt.
Elosontam a bázistól húsz méternyire. Bőven az erdőben voltam. Megkerestem a rejtekhelyemet. Amikor ugrásra készen elhelyezkedtem, akkor elkezdtem tapogatni a drót után, amit korábban odahelyeztem. Amikor rátaláltam a fémre, meghúztam.
Öt méterre mozgás támadt a földön. Úgy nézett ki, mintha egy ember fetrengene (ehhez azért a zuhogó eső is jócskán közrejátszott).
Elváltoztatott hangon kiáltozni kezdtem.
- Segítsééég, mentsenek meg!
Amint megbizonyosodtam róla, hogy az őrök meghallották a kiáltozást, és a közelben vannak, elhallgattam, és csak a drótot rángattam.
Nemsokára elhaladt előttem az első katona. A társa pár méterrel lemaradva követte. Az első egyszercsak felbukott.
Ettől a pillanattól, mintha lelassultak volna az események.
A társa odafutott, hogy segítsen neki, de nem volt alkalma rá, mert leütöttem. Kikerültem az elhasaló embert, és rohantam, hogy ártalmatlanítsam a másikat. Az még mindig nem állt fel. Belegabalyodott a növényzetbe. Nem is vett észre. Lazán tarkón csaptam, amitől rögtön elvesztette az eszméletét.
Megkerestem az egyik őr zsebében a belépőkártyáját. Nem volt nehéz megtalálni. Szabvány katonai ruhát viselt. A kártyáját is az előírt helyen tartotta. Ilyen helyzetben áldottam a katonai rendet és a hosszú, unalmas kiképzés elmélet óráit. Még elvettem egy zseblámpát és egy pisztolyt is. Tudom, hogy nem lett volna szabad, de a kiképzésen, amikor nem figyeltek gyakoroltam a lövést. Persze, amikor észrevették, hogy mit csinálok, rögtön leszidtak, és büntetést is kaptam. Ennek ellenére megérte, és minden egyes adandó alkalommal gyakoroltam.
Mielőtt elindultam a bázis felé, ellenőriztem az eszméletlenül fekvők pulzusát. Sose lehet tudni. Mi lett volna, ha komolyabban megsérült valamelyikük, és én lazán ott hagyom őket? Szerencsére nem volt semmi bajuk. Legalábbis első ránézésre ezt lehetett megállapítani.
Elindultam a katonai központ felé. Az eső egyre jobban erősödött. Volt egy olyan érzésem, hogy ezt nem úszom meg tüdőgyulladás nélkül.
Nagy nehezen átvergődtem az erdőn. Közben többször is hasra estem a sárban. Óriási megpróbáltatások közepette eljutottam a kapuig. Nem foglalkoztam azzal, hogy észrevesznek-e. Én speciel az orromig se láttam. A kamerák bármilyen vízállóak és modernek is voltak tuti, hogy nem láttak többet nálam.
Egy kis időbe beletelt, amíg megtaláltam a kártyanyílást. Behelyeztem a lopottat.
- KÁRTYA ELFOGADVA. KÉREM AZ UJJLENYOMATÁT! - szólalt meg egy érzelemmentes gépi hang.
Most jött a rizikós rész. Még sose törtem fel ehhez hasonló biztonsági rendszert, de végül is valahol el kellett kezdeni. Most kezdett derengeni, hogy már tanultunk arról, miként kell feltörni egy katonai beléptetőrendszert. Van beleépítve valami biztonsági rendszer arra az esetre, ha az ellenség elfoglalná a bázist.
Az oldallapon végigfuttattam az ujjaimat. Hamar megtaláltam az apró illesztést, amit kerestem. Elővettem a késemet, és felfeszítettem az acélt. Extra erős bicska volt, de voltak kétségeim arról, hogy kibírja-e. Szerencsére az acéllap hamarabb engedett.
Elővettem a zseblámpát. Úgy helyezkedtem, hogy a kamerák ne vehessék észre a fényt. Felkattintottam a lopott világítóeszközt. Azon nyomban színes vezetékek sokasága jelent meg a szemem előtt, és akkor beugrott. I. N. V., vagyis Ibolya Narancs Vanília (az-az sárga). Egyébként erről jegyeztem meg: Idióta Nővérem Van. Tudom, túlteng bennem a testvéri szeretet, de most nem is ez a lényeg.
Sorrendben elvágtam a vezetékeket, amire az ajtó sziszegve feltárult.
Még nem ért véget az akciófilmbe illő jelenet. Jól kivilágított udvaron voltam, ahol ráadásul még kutyaugatást is hallottam. Kábító fokozatba állítottam a pisztolyt. Jobb kezemet az oldalamnál tartva indultam el. Lehetőleg úgy helyezkedtem, hogy a lámpák fénye ne érjen el.
Balról hirtelen csobbanás hallatszott. Ösztönösen fordultam meg, és rögtön lőttem. Talált. Mellettem egy farkaskutya feküdt kábultan. Az eső mentett meg. Kis híja volt, hogy megúsztam.
Elegem volt. Mégiscsak tizenkét éves lány voltam, és nem mesébe illő szuperkém. Ekkor kapcsoltam át minden mindegy üzemmódba.
Rohantam a bejárat felé. Amikor megláttam az ajtónál álló két őrt, gondolkodás nélkül tüzeltem. Mind a két lövés talált, az ellenfeleimnek reagálni se volt idejük, ájultan estek össze. Felvettem az egyikük pisztolytáskáját fegyverrel együtt. Utána lenyomtam az épületbe vezető kilincset. Szerencsére az ajtó nem volt bezárva, és így könnyen bejutottam.
Nem volt senki a helyiségben. Gyorsan az emlékezetembe idéztem a katonai bázisok alaprajzát (mázlimra olyan a memóriám, hogy, amit látok, rögtön megjegyzem, és a kellő pillanatban előásom a hatalmas adatbankból).
Úgy döntöttem, hogy az ágyából keltem ki a hely vezetőjét, jól ráijesztek, aztán megadom magam, és ha szerencsém lesz, egyszerűen haza küldenek.
Szinte gépi módba kerültem, rohantam, ahogy csak tudtam a kijelölt pont felé. Ha tehettem, kikerültem az embereket, de ha nem volt más mód, lelőttem őket. Úgyis csak elkábulnak, majd hasogató fejfájással ébrednek.
Egyszer majdnem engem lőttek le. Ugyanis kiürült a pisztolyom tára. Az érkező lövés elől elugrottam, közben eldobtam az üres fegyvert, és előrántottam a másikat. Amikor a földre érkeztem rögtön elgurultam, kábítóállásba állítottam a pisztolyt, és tüzeltem. A fickó lábát találtam el. Az egy másodpercig döbbenten meredt rám, majd elvágódott.
Én csak felálltam, és folytattam az utamat.
Amint a főnök szálláshelyének közelébe értem, lelassítottam. Óvatosan kinéztem a sarok fölül, majd azonnal visszarántottam a fejem.
Csak egy katona posztolt az ajtó előtt, de pontosan a lábára kellett céloznom az esetleges golyóálló mellény miatt. Ekkor eszembe jutott egy zseniális ötlet.
Sírva támolyogtam ki a sarok mögül.
Az őr annyira megdöbbent a vizes hajú, síró és kék szemű lánytól, hogy a fegyvert se vette észre a hátam mögött. Hozzám futott, leguggolt mellém, és megkérdezte, hogy kerültem ide. Lábon lőttem. Tudom, szemét húzás volt. El is határoztam, hogy hagyok egy bocsánatkérő lapot, mielőtt elmegyek.
Berúgtam a folyosón álló egyetlen ajtót.
Legnagyobb megdöbbenésemre a szüleimet találtam ott és egy harminc év körüli fekete hajú embert. Az ismeretlen szólalt meg először.
- Gratulálok, Margaret Grant ügynök! - Az utolsó szót erősen megnyomta.
Nekem erre csak az jutott eszembe, hogy gyűlölöm, ha Margaretnek hívnak.
- Meg – mondtam egyszerűen. - Szólítson Megnek.
Lehet, hogy nem illik kiigazítani azt az embert, aki épp most közölte velem, hogy kém lettem, de én ilyen vagyok.
Nem volt érdemes ezen filózni, mert anya rögtön odarohant hozzám.
- Olyan büszkék vagyunk rád! - mondta. - A betörés nem tartozik bele az alapvizsgába, de te azt is teljesítetted, ráadásul a katonák nem tudták, hogy jössz, és nem hagyták magukat. Kérhetsz bármit, megkapod.
Annyira fáradt voltam, hogy fel se háborodtam a plusz munkától. Anyától egy ágyat kértem, amint kimondtam el is aludtam.
Térjünk vissza az osztályomra.
A lányokról rögtön megállapítottam, hogy sokan tartoznak az értelmetlenül fecsegők közé. Így első pillantásra volt pár értelmesnek tűnő is. A fiúk között volt egy furcsa páros. Az egyik nagyon kövér, a másik nagyon vékony volt. Az osztály egész normálisnak tűnt, ahhoz képest, hogy matektagozatos osztály (anyáék ragaszkodtak hozzá, hogy kiemelt osztályba menjek).
Kiderült, hogy nem én érkeztem utoljára. Becsengetés előtt fél perccel esett be az ajtón egy fiú.
Barna haja és szeme volt, magas, izmos testalkattal, fehér bőre volt, amin látszott, hogy nyáron sok időt töltött a napon. Farmert és Adidas pólót viselt. Megállt a terem elején és körülnézett, amikor rájött, hogy csak mellettem van szabad hely, elindult felém.
- Szabad a hely? - kérdezte. Láthatóan zavarban volt.
- Igen – válaszoltam. Megpróbáltam egy kicsit kedves lenni. Végül is nem akartam, hogy bunkónak higgyen.
- Akkor ide ülök, ha nem probléma.
- Nyugodtan – adtam meg az engedélyt közönyösen.
Úgy gondoltam, hogy mivel más dolgom nincs, alaposan tanulmányozom az új padtársamat.
Kicsit furcsán nézett, mintha még soha nem járt volna osztályteremben, de ez a tekintet hamar eltűnt az arcáról. Abban biztos voltam, hogy még soha nem láttam.
- Meg vagyok – vágtam bele az ismerkedésbe.
- Luke – mutatkozott be ő is kicsit bizonytalanul.
- Új vagy a városban? - kérdeztem.
- Igen. Most költöztünk. Honnan jöttél rá? - kérdezte. Látszott rajta, hogy már nem bizonytalan.
- Félelmetes arcmemóriám van.
A srác felnevetett.
- Jó a humorod.
- Mondták már, de ezt komolyan gondoltam - válaszoltam komor arckifejezéssel.
Amikor megláttam, hogy milyen képet vág, kitört belőlem a nevetés.
- Na, ez volt a vicc.
Szerencsére nem sértődött meg. Vette a lapot, és velem nevetett.
- Azt hiszem, igazad van. A második kijelentés tényleg jobb volt. Tízből hat pontot adok rá.
- Micsoda?! - Játszottam a felháborodottat. - Ez legalább kilenc és felet ért.
Eddig egész jól kezdődött az iskola. Reméltem, hogy a többi osztálytársam is jó fej. Végül is négy évet kell túlélnem velük. Persze tudtam, hogy nem mindenkivel lehet szerencsém.
Ekkor szólalt meg a csengő.
Mindenki a helyére sietett. Gondolom senki nem akarta a tanévet büntetéssel kezdeni.
Egyszer csak a hangszóróból megszólalt egy kemény és szigorú hang.
- Itt az igazgató, Paul Carl beszél. Most köszöntöm az intézmény régi és új tanulóit. Eredményekben gazdag tanévet kívánok. A házirendet az osztályfőnökök ismertetik.
A hangszóró elhallgatott.
- Hát, ez se a világ legszívélyesebb igazgatója. Ha az osztályfőnök is ilyen, nekünk végünk van - jegyeztem meg Luke-nak.
Ebben a pillanatban nyílt az ajtó. Egy fiatal, huszonnégy év körüli szőke férfi lépett be. Farmert és pólót viselt. A kezében tartott egy naplót, pár füzetet és egy nagyon vastag könyvet, ami jó pár kilót nyomhatott.
A belépésére mindenki felpattant. A szemem sarkából azt vettem észre, hogy Luke mintha később reagált volna. Túl későn. Az-az érzésem támadt, hogy csak minket utánoz.
A férfi odasétált a tanáriasztalhoz, és lerakta a könyveket. Ezután lassú, komótos mozdulatokkal elment a tábláig, majd ennyit írt rá: Tom Ronson.
Visszament az asztalához, és leült.
- Leülhettek - mondta.
Rögtön engedelmeskedtünk. Közben hangos székhúzogatás és beszélgetés hallatszott. A tanár szigorú tekintetet vetett ránk. Azonnal elnémultunk.
- Bizonyára már rájöttetek, de azért elmondom. A nevem Tom Ronson. Én leszek az osztályfőnökötök az elkövetkező négy évben. Kezdjük a házirenddel!
Kinyitotta az előtte fekvő hatalmas könyvet, és elkezdte olvasni, ami benne állt.
- Az iskola házirendje. Minden tanulónak pontban háromnegyed nyolcra meg kell érkeznie az iskolába. Az órák elmulasztásának szigorú következményei lesznek. Az iskolában tilos cigarettázni, verekedni...
Nem értettem, hogy egy ilyen fiatal tanár, aki egy évvel ezelőtt még az iskolapadban ült, hogy kezdheti így az évet. A megrökönyödésemet palástoltam, és érzelemmentes arccal néztem magam elé. Ezzel csak én voltam így. A többiek arcáról pontosan le lehetett mérni, hogy mit gondolnak. Néhányukról unalom, meglepődés, tettetett odafigyelés látszódott. Voltak olyan lányok, akik feszülten figyeltek, de abban biztos voltam, hogy nem a házirendre, hanem az osztályfőnök kockás hasára. Én biztos, hogy nem tennék ilyet. Jó, persze én is felmérek mindenkit a kinézete szerint is, de nem bámulom meredten, undorodtam az ilyesmitől. Főleg azért, mert a bámulás tárgya mégis egy tanár volt. Egyedül Luke arcán látszott őszinte kíváncsiság. Persze megpróbálta elfojtani. Lehet, hogy a többieket sikerült ezzel átvernie, de az én szememet, amit gyakorlottá tett a kiképzés, nem sikerült megtévesztenie.
A figyelmem Ronson tanár úrra fordult, akit gondolatban épp melegebb éghajlatra küldtem. Döbbenten vettem észre, hogy a szája sarkában halvány mosoly bujkált. Ekkor jöttem rá, hogy csak szórakozik velünk. Belül megkönnyebbültem, hogy mégse annyira rossz, mint amennyire annak látszik ezzel a házirendolvasással, de azért küldtem neki egyet a ronda pillantásaim egyikéből. Nem szerettem, ha szórakoznak velem. Nagyon nem.
- … lopni, rongálni, rágózni, szotyolázni.
Ez volt az a pillanat, amikor nem bírta tovább, és elnevette magát.
- Rendben srácok, nem vagyok én annyira szörnyű, mint amilyennek látszom. Amikor csak mi vagyunk jelen, nyugodtan szólítsatok Tomnak. A folyosón ezt ne tegyétek, mert ha az igazgató megtudja, mindnyájan nagy bajba kerülünk. A viselkedésről annyit, hogy mindenki tegye azt, amit a lelkiismerete még elfogad. Ha valakinek nagyon romlott a lelke, az igazgató úgyis megneveli.
Mindenhonnan megkönnyebbült sóhajok hallatszottak.
- Ennyire rossz a diri? ¬ kérdezte valaki.
- Rosszabb. Szerencsétekre titeket nem tanít - válaszolta Tom, láthatóan észre se véve a diri kifejezést.
Jó kedvű beszélgetéssel telt el a délelőtt. Szinte észre se vettük, és máris letelt a négy osztályfőnöki óra. Amikor kicsöngettek mindenki felpattant, és elindult a menzába.
Úgy gondoltam, megvárom Luke-ot. Végül is nem rég költözött a városba, és most jött először az épületbe. Egyébként én már voltam itt pár versenyen, és mindig adtak kaját, szóval az ebédlőt simán megtalálom. Egyébként isteni hamburgert tudtak csinálni, engem nem igazán érdekelt ez a diéta dolog, ezért mindig repetáztam belőle. Úgy gondoltam, hogy úgy is ledolgozom munka közben. Visszatérve a témára, nem árt néha rendesnek lenni.
- Itt kajálsz? - kérdeztem könnyedén.
- Aha - mondta, és bólintott is egyet mellé.
- Akkor menjünk.
Elindultunk az ebédlő felé. Már messziről megcsapta az orromat az étel illata. Bolognai jó sok sajttal. Összefutott a nyál a számban. Hiába, étvágyam az volt. Ennek a sulinak az volt az egyik különlegessége, hogy a menzán nem volt választásunk, hogy mit együnk, viszont a konyhások szenzációsan tudtak főzni. Nekem ez tökéletesen megfelelt.
Körülbelül fél órát álltunk sorban, közben beszélgettünk. Kiderült, hogy a srácnak fantasztikus humora van és, hogy okos is. Amikor nevetett kivillantak a tökéletes fogai, és említettem már, hogy irtó jól néz ki? Mire beértünk az ebédlőbe rájöttem, hogy ha nem vigyázok seperc alatt belezúgok a srácba.
Jól éreztem, a kaja tényleg bolognai volt. Kiválasztottam azt a tányért, amin a legtöbb volt, és közben angyali mosolyt eresztettem a konyhás néni felé.
Megfordultam, hogy keressek egy helyet magamnak. Egy asztalnál ki volt írva, hogy 9. b-s gólyák. Arra vettem az irányt. Luke követett.
Arra hamar rájöttem, hogy a suliban elég rendesen megy a klikkesedés. Volt egy asztal, ahol képregényfigurának öltözött fiúk voltak, máshol egy csapat szemüveges, stréber kinézetű gyerek ült. Sokkal több klikk volt, de én csak egyet emelnék ki, a menők asztalát. Ezt is azért, mert ott ült az én hőn szeretett nővérem. Sajnos Luke-kal el kellett haladnunk mellettük. Már majdnem elhagytam az asztalukat, amikor az egyik rögbis kinézetű srác belecsípett a fenekembe. Megpördültem, a fél kezembe vettem a tálcát és egy hatalmas pofont kevertem le neki. Akkorát, hogy az arcán látszódott a tenyerem nyoma.
A terem elnémult. Biztos nem volt jellemző, hogy egy gólya megüt egy szemtelenkedő nagymenőt. Nem igazán érdekelt. Az én fenekemet ne csipkedje senki, főleg ne egy idegen barom.
- Ezt meg miért kaptam? - kérdezte a csipkelődős szőke srác. A kék szeme felháborodottan meredt rám. Megfelelt a kor szőke haj, kék szem divatának, de az arca nem jött be.
- Tudod te azt - válaszoltam jegesen.
- Ne csinálj balhét, Nick - kérte meg a nővérem.
Lesújtó pillantást vetettem rá. Nem kellett a segítsége. Egyedül is meg tudtam védeni magam.
- Ezt nem felejtem el ¬ mondta Nick.
- Én sem - válaszoltam egyszerűen. Engem ne fenyegessen senki. Az biztos, hogy nem féltem ettől a rögbis fiútól.
Az ebéd további része zökkenőmentesen zajlott. Beszélgettem Luke-kal és egy-két másik osztálytársammal. Volt ott egy zöld szemű szőke lány, név szerint Emma. Kiderült, hogy csak egy utcányira lakik tőlünk.
- Te merre mész? - kérdeztem Luke-ot.
- Nem arra, amerre ti válaszolta.
- Te tudod - mondtam. - Holnap találkozunk.
Emmával mentem haza. Bicajozás közben jót beszélgettünk. Kiderült, hogy valamennyire hasonlítunk, például ő is szemétségnek tartotta a történelmünkben azt, hogy úgy elnyomták őket. A legtöbb lány ezen el se gondolkozik.
Jókedvűen váltunk el egymástól. Alig értem haza, máris zölden kezdett villogni a karórám, ami egyébként kém kütyü volt. Ez egy dolgot jelenthetett:
Küldetést kaptam.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés