Nagyon dühös lettem. Megmondtam a főnökömnek, hogy nem akarok a középiskola első évében küldetést végrehajtani. Egyrészt azért nem, mert lemaradnék az anyaggal, és félő, hogy nem tudnék beilleszkedni az osztályba, a végén még lógósnak néznének. Az előző osztályommal ez volt, főleg akkor lett rossz a helyzet, amikor elköltözött a legjobb barátnőm, Cleo. Nem akartam újra ilyen helyzetbe kerülni.
A másik része a dolognak az, hogy mégis ki a csuda akarja folyamatosan kockára tenni az életét a közjóért?! A politikusok folyton azt szajkózzák, ha meghalnak a katonák, hogy a haza szolgálatában vesztették el az életüket, az áldozatuk milyen nemes és így tovább. Na, de könyörgöm, ha ennyire nemes dolognak tartják, miért nem mennek ők harcolni? Megmondom én, miért, mert gyávák.
Különben is, az egész nyaram a küldetésekkel ment el. Nagyon klassz helyeken voltam, csak az volt a hátulütője a dolognak, hogy mindenhol az életemért küzdöttem. Vegyük például Velencét, a szerelmesek városát. Szép házak, romantikusan ringatózó gondolák, fiatal mátkapárok és az olasz pizza se utolsó. Én mindezekre csak pár pillantást vethettem, mivel ideges testőrök lövöldöztek rám, mivel a főnökük leleplezését szolgáló pendrive nálam volt, amire az anyagot nekem kellett megtalálnom és átmásolnom. Egyébként a férfi főbíró volt, és mellesleg kapcsolatot tartott majdnem minden ország maffiájával.
Nem volt más választásom, mint beleugrani a vízbe, olyan mélyre merülni, amennyire csak tudtam és nem elveszteni a pendrive-ot.
Velence csatornarendszere alulról közel sem olyan szép, mint felülről. A fenék tele volt szeméttel, oszló hulladékokkal és beazonosíthatatlan élőlényekkel. A hely jobban bűzlött, mint egy disznóól és egy szeméttelep együttvéve. A fickók egy idő után azt hitték, hogy megfulladtam és elmentek.
Mázlimra a titkosszolgálat kütyüse számított rá, hogy netalán vízbe kell mennem, ezért adott egy speciális vízszűrőt, amely felvette a vízben oldott oxigént, szóval a gép úgy működött, mint a halak kopoltyúja. Egyébként még most is megvolt. Elraktam emlékbe. Ki tudja, hogy mikor lesz szükségem rá? Szóval kikecmeregtem a vízből koszosan, büdösen és természetesen vizesen.
A turisták úgy néztek rám, mintha én lennék a Loch Ness-i szörny, és megtartották a húsz lépés távolságot. Eltakartam az arcomat, nehogy valaki felismerjen. A dolog vége az lett, hogy a zsaruk elkaptak, és mire bevittek az őrsre ott várt rám a titkosszolgálat egyik embere. Elvitte a bonyodalmat okozó adathordozó eszközt, engem elengedtek és két hét múlva egy amerikai család elkényeztetett, nyaraló lányát játszottam Ausztráliában.
Megegyeztünk a főnökömmel, a kedves Mark Wilkinsszel, hogy a nyáron végzett szolgálataimért nem zaklat iskolaidőben. Most mégis egyre jobban villogott ez a vacak álóra.
Jellemző volt a főnökömre. Hazafiassága mindenkién túltett és a munkájának élt. Néha komolyan elgondolkoztam azon, hogy be kéne szerezni neki egy barátnőt. Persze, nem egy ártatlan, diploma nélküli eladónőt, hanem egy csinos, vérszívó ügyvédnőt, aki el tud viselni egy olyan makacs és csodabogár férfit, mint a főnököm. Nem értem mit vártam a „szeretetre méltó” Wilkins úrtól, végül is, aki harminc éves korára magas rangra emelkedett a titkosszolgálatnál, az nem lehet normális.
Leültem a kanapénkra, bekapcsoltam a tévét és vártam fél órát, hadd főjön fel a főnököm agyveleje. Megérdemli.
Tudtam, hogy nem létfontosságú az ügy, mivel az óra zölden villogott, ami az új küldetés jele. Ha vészhelyzet lett volna, akkor piros, ha a szüleimről érkezett volna hír, narancssárga, ha egyszerűen csak közölni akartak volna valamit, akkor kék színnel villogott volna az óra. Azt pedig tuti nem tenné meg, hogy hamis jelet küld, mert az ellenkezne a szabályzattal.
Nagy nyújtózkodás közepette felálltam a kényelmes ülőalkalmatosságról. Kikapcsoltam a tévét, és elindultam, hogy közöljem Mark Wilkinssel, bármi legyen is a nekem szánt munka semmiképpen nem vállalom.
Letrappoltam a lépcsőn a pincénkbe, ahova egyébként a nővérem soha nem tenné be a lábát a pókok miatt. Néha nagyon idegesítő tudott lenni ez a félelme. Főleg akkor, ha akart egy üveg ásványvizet, amit a pincében tartottunk azért, hogy hideg maradjon, mert ilyenkor nekem kellett lemennem hozni egyet.
Odamentem a rejtekajtóhoz, megnyomtam egy helyen, amire feltárult egy rejtett panel. Beírtam a tizenkét számjegyű személyes biztonsági kódomat és megvártam, amíg a rendszer ellenőrzi az ujjlenyomatomat. Hát igen, a betörésem óta jelentősen feljavították a biztonsági rendszert.
Amikor megvolt az azonosítás, az ajtó nesztelenül feltárult előttem. Beléptem az ultramodern helyiségbe, és az ajtó ugyanolyan halkan, ahogy kinyílt, be is zárult mögöttem.
A terem tele volt számítógépekkel és különféle modern dolgokkal. Az egyik falba egy óriási plazmaképernyő volt beépítve.
Leültem egy fekete bőrfotelbe, és megnyomtam az órámon az üzenet fogadása a főhadiszálláson gombot. A nagy képernyőn azon nyomban megjelent a főnököm feje.
Fekete haja volt és kék szeme. Ugyanaz az ember volt, aki megmondta, hogy sikeresen levizsgáztam. Egy kevés türelmetlenség látszott az arcán. A felelősségre vonással kezdte.
¬– Hol késlekedett idáig?
¬– Megnéztem a tévében a kedvenc sorozatom következő részét. Mégis mi mást csináltam volna? –¬ mondtam kissé cinikusan. –¬ Különben meg megegyeztünk, hogy iskolaidőben nem kapok küldetést, szóval nem kérek a prédikációjából ¬– fejeztem be.
A tudtára akartam hozni, hogy mit gondolok egy új küldetésről. Nem igazán hatott rá a válaszom, mint mindig. Úgy tett, mintha meg se hallotta volna. Belekezdett az eligazításba.
¬– Hallottál már Mr. és Mrs. Cartonról? –¬ kérdezte.
–¬ Róluk mindenki hallott –¬ válaszoltam. Végül is abból nem lehet gond, ha először meghallgatom, és csak utána utasítom el, még világosabban, mint az előbb. – A férfi az ország egyik legnépszerűbb politikusa, a felesége pedig milliárdos üzletasszony, akinek minden iparágban vannak érdekeltségei. Elég szép párost alkotnak ketten. Ja, és elég sokat jótékonykodnak.
¬– Ők lennének azok. Sajnos, valaki fenyegető levelet küldött nekik, hogy fél éven belül megöli a fiukat. A legfurcsább az, hogy nem követelt semmit, csak azt hagyta meg, hogy ne szóljanak a rendőrségnek, különben a srác sokkal hamarabb feldobja a talpát. Még fogalmunk sincs, hogy ki lehet a fenyegető személy. Mindenesetre komolyan kell venni.
¬– Nem is tudtam, hogy van gyerekük.
¬– A fiukról a saját érdekében nem szóltak a nyilvánosságnak ¬– világosított fel nagylelkűen a főnököm.
¬– Ez abban érint engem, hogy? – a mondat végét direkt nyitva hagytam.
¬– A fiúnak még a fenyegető levél előtt megígérték, hogy normális középiskola járhat, testőrök nélkül. Gondolom, a kölyök hétköznapi életet akart élni. Nem akarták megszegni az ígéretüket, ezért elengedték. Értesítettek minket az ügyről, és megkértek rá, hogy titokban vigyázzunk a gyerekükre. A fiú nem tud semmiről, mert nem akarták megijeszteni.
¬– Tehát engem arra kér, hogy vigyázzak a srácra?
Mr. Wilkins bólintott.
¬– Nem, nem, nem és nem ¬– kezdtem bele az ellenkezésbe. –¬ Állítson rá egy felnőtt kémet, álcázza tanárnak, takarítónak, konyhásnak vagy bárminek. Vagy akár rábízhatná egy másik tini ügynökre. Nekem teljesen mindegy, csak engem hagyjon ki belőle.
¬– Te is pontosan tudod, hogy rajtad kívül nincs más fiatalkorú ügynökünk. Egy felnőtt pedig nem figyelheti meg észrevétlenül. A fiú egy idő után biztos gyanakodni kezdene. Te minden gyanú felett állsz, mint az osztálytársa. Sőt, mivel csinos és fiatal lány vagy, sokkal jobban a bizalmába tudsz férni, mint bárki.
¬– Na, ide figyeljen! –¬ kezdtem bele felháborodottan. ¬– Nem randizok senkivel parancsra, megértette? Különben is szemétség lenne átverni a srácot.
¬– Persze, hogy nem. Én soha nem gondolnék rólad ilyesmit. Csak gondold át.
Elgondolkoztam azon, amit mondott. Az osztálytársam. Hirtelen az agyamba villant, ahogy Luke szemrevételezte az osztálytermet. Azt se tudta, hogy fel kell állni, ha a tanár belép, érdeklődve hallgatta a házirendet és így utólag visszaidézve, mintha az ebédlőben is másolta volna a mozdulataimat. Ilyesmit csak olyan valaki tesz, aki még életében nem járt iskolában. Nem értettem, hogy nem jöttem rá eddig.
¬– Luke-ra kéne vigyáznom?
A főnököm láthatóan meglepődött.
¬– A fiúnak tényleg ez a keresztneve. Magas, barna haj és szem. Ugyanarra gondolunk?
– Igen.
– Ennyire látható, hogy még nem járt iskolába?
¬– Nem volt annyira feltűnő, csak úgy alakult, hogy mellette ültem órán, és alaposan megfigyeltem. Csak néha látszott rajta, hogy nem ismeri a sulis szokásokat. Nehéz lenne rájönni a dologra, alapos megfigyelőképesség kellene hozzá. Még mielőtt újra megkérdezné, nem vállalom.
¬– Semmiképpen?
– Esélye sincs rá, hogy rá vegyen ¬– jelentettem ki határozottan.
¬– Hát, ha így állunk elmondanám, hogy a szüleid jelenleg Mr. és Mrs. Carton testőrei, nem lenne érdekes, ha te meg Luke-é lennél?
¬– Azt akarja mondani, hogy a szüleim még haza se jöttek az előző küldetésükből, és maga máris elküldte őket egy újra?
– Ők az egyik legjobb ügynökeink. – Észrevettem az arcán, hogy kezdi kínosan érezni magát.
– Nem győzött meg –¬ mondtam. – Ha azt hitte, hogy ezzel hatni tud rám, akkor nagyon tévedett.
¬– Rendben, hát így állunk. –¬ Szemmel láthatóan még mindig nem tett le rólam. –¬ Fordulj meg!
¬– Engem nem lehet megvesztegetni –¬ mondtam, de ennek ellenére mégis megfordultam. Sokkal kíváncsibb voltam annál, hogy ne tegyem meg. Ez lett a problémám.
Felnyílt a garázsajtó, ahol anyáék tartják a kémjárműveiket. Velem szemben ott állt egy éjfekete motor. Nem az a béna segédmotor, amihez tizennégy évesen is lehet jogsit szerezni, hanem egy igazi motor. Látszott rajta, hogy nagy sebességre képes és strapabíró.
¬– Igazi mestermű. Akár kétszázzal is tud menni, és természetesen egy csomó extra kémeszköz található rajta. A tied lehet, ha elvállalod a munkát.
¬– Azt akarja mondani, hogy vezethetem ezt a gyönyörűséget, annak ellenére, hogy még nem értem el a megfelelő kort, ha a srác testőre leszek? – kérdeztem megilletődött hangon. Hiába, a száguldó járművek a gyengéim. Úgy látszott, erre Wilkins is rájött.
¬– Pontosan.
Elgondolkoztam a dolgon. Végül is Luke szellemes, okos és jól is néz ki, szóval nem lenne annyira rossz, ha vele kéne lennem az iskolában. Ráadásul egy küldetésen lennék a szüleimmel, na és az a motor...
Úgy nézett ki a dolog, hogy mégis megvesztegethető vagyok.
¬– Vállalom –¬ mondtam ki sóhajtva.
¬– Tudtam, hogy lehet rád észérvekkel hatni –¬ mondta Mr. Wilkins, a szája sarkában halvány mosoly bujkált. ¬– Tehát csak annyi lenne a dolgot, hogy a tanítási idő minden percében a közelében maradsz, és elintézed, hogy minden csoportmunkát veled kelljen végeznie.
¬– A férfi vécébe nem megyek utána!
¬– Oda nem is kell. Holnap délutánra itt lesz pár új kütyü, ami jól jöhet.
¬– Ugye tisztában van vele, hogy ettől a húzástól nem kedvelem jobban magát?
A főnököm elmosolyodott, és elsötétült a képernyő.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés