Talán nem kellett volna megcsókolnom, talán szóba se kellett volna állnom vele, csakhogy ez ilyen gondolatokkal csak és kizárólag magamat áltattam, ugyanis kizárt, hogy ennek a csábításnak ellen tudtam volna állni. Még akkor sem, ha akartam volna. Ha visszautazhatnék az időben minden emlékemmel, és újra belecsöppennék ebbe a szituációba, akkor is ugyanezt tettem volna.

A miértre egészen egyszerű válaszom lenne. Azért, mert kíváncsi voltam rá, hogy a trónörökös mi a fenét mászkál egy olyan elhanyagolt kerületben, mint ez itt, de a számomra nyomósabb ok az lenne, hogy azért, mert élveztem a csókot.

Igen, élveztem. A korábbi tapasztalatom ellenére is, amikor is fogadtam egy fiúval, vesztettem, és ezért meg kellett csókolnom. Igaz, később kiderült, hogy a srác csalt, és csak azért nyert ő. Akkor olyat tettem vele, hogy mindenki jobban jár vele, ha inkább nem részletezem, de nem is ez a lényeg, hanem a csók.

Akkor annyira nem éreztem semmi különöset, hogy olyan volt, mintha egy párnát pusziltam volna meg, de ez más volt, teljesen más. Annyira ébernek éreztem magam, mintha egy nagy adag energiaitalt vedeltem volna le, és az egész testemet elektromosság járta át. A lányregényekből olyan jól ismert pillangók egész hadserege repkedett őrülten a gyomromban, és én közben azt kívántam, hogy bárcsak sose lenne vége.

A csóknak ugyan vége lett, de ezt szinte észre se vettem, mert egy lélegzetvétel múlva Matt visszacsókolt, és az egészet élhettem át elölről. Annyira, de annyira jó érzés volt, hogy egyszerűen nem bírtam elszakadni az ajkaitól, és megszűnt számomra a külvilág. Minél többször csókoltuk meg egymást, annál mohóbb lettem, és csak arra tudtam gondolni, hogy még, még és még többet akarok.

Ennek az vetett véget, hogy felcsipogott a személyi hívóm, amit ezerszer is elátkoztam, de azért egy kicsit hálás is voltam neki, mert így kénytelen voltam elhúzódni a fiútól, és egy kicsit messzebb menni tőle, mivel anya hívott, és olyankor mindig mérges rám, ha nem veszem fel, szóval nem nyomhattam ki csak úgy.

Amint kikerültem Matt háromméteres körzetéből, valamennyire sikerült visszanyernem a normális gondolkodás módomat.

Csak ekkor eszméltem rá, hogy a rendőrök már rég elmentek, szóval elég hosszú ideig csókolózhattunk, de nem filozofálhattam sokáig, mert az anyám várta, hogy megszólaljak.

- Igen, anya? - vettem fel angyali ártatlansággal mosolyogva. Csak a glória hiányzott a fejem fölül, hogy teljes legyen a teljesen ártatlan lány összképe.

- Hol vagy most? - kérdezte aggódva.

- Még mindig a parkban, miért?

- Csak azért, mert már fél hét van, és ilyenkor már rég itthon szoktál lenni.

Magamban füttyentettem egyet az idő hallatán. Majdnem másfél órán keresztül csókolóztam valakivel, akivel azelőtt csak egyszer találkoztam. Még soha nem vesztettem el ennyire az időérzékemet.

- Csak akadt egy kis gond, de megoldottam. Nem baj, ha még deszkázok egy kicsit mielőtt hazamegyek? Nem maradok sokáig, ígérem.

Anya egy picit hallgatott, ami azt jelentette, hogy gondolkozik, azaz őt ismerve ez már szinte  nemet jelentett, de most szerencsém volt, mivel mégis meg adta az engedélyt.

- Rendben van, de legkésőbb kilencre itthon akarlak látni.

- Ígérem! Szia, anya – vigyorodtam el hálásan, és megszakítottam a beszélgetést.

Matthew eközben elgondolkodva, rezzenéstelen tekintettel meredt rám.

- Mi az, valami beleragadt a hajamba? - kérdeztem tőle, hogy megtörjem a csendet, majd felpattantam a deszkámra, és szórakozottan csinálgattam néhány trükköt, csakhogy ne kelljen leülnöm mellé, mivel könnyen meglehet, hogy akkor megint elveszítettem volna a fejem.

- Nem, csak gondolkoztam.

- Aha, és min?

- Rajtad.

Ez elég érdekes témának tűnt, és érdekelt is, pontosabban nagyon-nagyon érdekelt, hogy mit gondolt rólam, de ezt nem állt szándékomban kimutatni, ezért inkább megpróbáltam átvenni a beszélgetés irányítását.

- Az nagyon jó. Biztos lenne néhány kérdésed, de sajnos te ígérted meg azt, hogy válaszolni fogsz a kérdéseimre és nem fordítva, szóval akkor kezdeném is. Honnan tudtad, hogy hívnak?

A herceg erre jókedvűen elmosolyodott. Más azt hittem, hogy nem is fog válaszolni, de mégis megtette.

- Nem tudhattam biztosan, de a hangod nagyon emlékeztetett arra, akivel a Nagy Csarnokban találkoztam, ráadásul nem sok lányt ismerek, aki úgy viselkedik, mint te. Szóval, úgy gondoltam, hogy nem árthat semmit, ha megpróbálom, és nagyon úgy néz ki, hogy bejött, aminek őszintén szólva nagyon örülök, mivel másképp vagy le kellett volna terítenem szerencsétlen embereket, vagy hagynom, hogy elfogjanak, és attól kezdve biztos, hogy a nap minden másodpercében minimum féltucat testőr vigyázna rám. Amúgy szép neved van, jó a hangzása – hadarta el egy szuszra. Ekkor felmerült bennem a gyanú, miszerint lehet, hogy ő még nagyobb zavarban érezte magát, mint én.

Ezután magamban gondolkoztam, és arra jutottam, hogy teljesen értelmetlen lett volna tagadnom a Nagy Csarnokot, mivel tudta a vezetéknevemet is, és így már nagyon komoly bajba keveredhettem, ha nyomozni akarna utánam.

- Gondolom teljesen értelmetlen lenne tagadnom, hogy velem találkoztál. Most, hogy erre rájöttél, mit akarsz tenni?

- Ezen még nem gondolkoztam. Miért kéne bármit is tennem? - Amikor látta, hogy nekem nem igazán akaródzik válaszolni, és felsorolni az összes nem túl szabályos cselekedetemet, folytatta. - Nagy volt, amit csináltál, legalábbis nekem tetszett. Na, és Greg arca! Alig bírtam ki, hogy komor tekintettel álljak, és ne röhögjem el magam.

- Ez tehát azt jelenti, hogy nem köpsz be? - tettem fel az engem leginkább foglalkoztató kérdést, csakhogy biztos legyek a dolgomban. Pontosabban ez csak a második legfoglalkoztatóbb volt, mivel a toplista élén egyértelműen a csókjainkról alkotott véleménye állt.

- Nem valószínű, de azért egy feltételem lenne.

- Mi az? - néztem rá gyanakvóan, ugyanis nagyon utáltam, ha nem én diktáltam a feltételeket, de sajnos most nem tehettem mást azonkívül, hogy beletörődök, hiszen kétségtelenül ő volt helyzeti előnyben.

- Vigyél el az F.F. Főhadiszállására, és senkinek nem szólok egy szót sem.

- Ne is álmodj róla! - csattantam fel ingerülten. Csak azután jöttem rá, hogy mekkora baklövést követtem el, miután kimondtam ezeket a szavakat.

Matt erre diadalmasan elmosolyodott. Volt is rá oka, hiszen én, a főökör éppen most fedtem fel magamat előtte.

- Tudtam, hogy benne vagy. Most mesélj! Kinek az ötlete volt, mennyire kiterjedt a hálózat, te milyen szerepet játszol benne...?

Tovább is sorolta volna a kérdéseit, de leállítottam.

- Elég! Feleslegesen teszel fel ennyi kérdést, hiszen úgyse válaszolok egyikre sem.

- Miért nem? - nézett rám olyan angyali ártatlansággal, mint ahogy én néztem a gépen keresztül nem sokkal ezelőtt anyára. Világosan látszott rajta, hogy nem olyan ostoba, hogy ne tudja a választ a kérdésére, de ettől függetlenül szívfájdalom nélkül feltette őket, ha másért nem, hát azért, hogy engem idegesítsen.

- Muszáj erre válaszolnom? - néztem rá elgyötörten, és közben kézen álltam a deszkámon, majd egy elegáns szaltóval visszaérkeztem a lábamra, mindezt csak azért, hogy valamennyire lekössem a vadul csapongó gondolataimat.

- Ezt meg hogy csináltad? - nézett rám döbbenten.

- Mit? - kérdeztem értetlenül.

- Azt ne mondd, hogy neked ez fel se tűnt! Hát azt, amit az előbb a deszkán csináltál.

- Ja, hogy az. Ez csak egyensúly, hajlékonyság és gyakorlás kérdésre, de ez még nagyon alaptrükknek számít.

- Ha ez annyira alap, akkor hogy lehet, hogy a deszkás versenyeken soha senki nem csinálja?

- Azért, mert azok csak védőfelszerelést használó lúzerek. Ha betartod a deszka biztonsági előírásait, akkor sose lehetsz igazán jó. Persze ez így veszélyesebb, de semmiben nem nyerhetsz kockázat nélkül. Amúgy az igazán jó deszkások nem mennek el ezekre a hülye, hivatalos versenyekre, hanem sajátot rendeznek maguknak – osztottam meg vele néhány olyan dolgot, amit másnak nem biztos, hogy elmondtam volna, de vele ösztönösen kivételt tettem.

- Hogy hogy te ennyi mindent tudsz ezekről a dolgokról?

- Szerinted mégis miért? Azért mert engedelmes üldögéltem egy szoknyában, és hímezgettem? - érdeklődtem ironikusan.

Erre jókedvűen felnevetett, amit kevesen tettek meg eddig, ha épp velük gúnyolódtam, ezért elkönyveltem magamban, hogy jó humora van.

- Nagyon vicces. Mindig ilyen cinikus vagy, vagy csak azén tiszteletemre vetted ezt elő?

- Szerintem mindig ilyen vagyok, de nekem ez tökéletesen megfelel.

- Azt gondoltam. Jól is áll a hangszínednek a szarkazmus. Ég és föld a különbség az igazi hangod között és aközött, amit akkor használtál, amikor először találkoztunk.

- Erről jut eszembe, mit keresel a palotán kívül testőrök nélkül, és mi a francnak üldöztek rendőrök?

- Elég furcsa agyad lehet, ha arról, amit mondtam, ez jutott eszedbe, de ha mindenképpen tudni szeretnéd, akkor válaszolok a kérdéseidre.  Először is úgy lehetséges az, hogy testőrök nélkül vagyok itt, hogy leléptem. Elég gyakran megcsinálom ezt, mivel a palotában a délutánok iszonyú unalmasak. Azt hiszem, említettem neked a titkos járatokat. Na, azokon keresztül jutottam ki észrevétlenül a szobámból. Ezután barangoltam a városban csak úgy szórakozásból. Véletlenül szemtanúja lettem, ahogy egy rabló megfújta egy öregasszony táskáját. Utána rohantam, és sikerült is elkapnom, csakhogy a zsaruk pont akkor érkeztek oda, amikor leterítettem a férfit, és bűnözőnek néztek. Ártatlan voltam, de nem akartam hogy bevigyenek az őrsre, mivel ha az anyám vagy Greg ezt megtudta volna, akkor viszlát szabadság. Így történt, hogy menekülés közben beléd botlottam, és a többit már te is tudod.

- Ez nagyon jó. Azt hiszem, hogy nekem ideje hazaindulnom – tettettem teljes közömbösséget, de közben persze azon rajta az agyam, amit a herceg mondott.

- Nem baj, ha egy darabig veled megyek?

- Van más választásom? - kérdeztem úgy, mintha nem örülnék neki, közben pedig majd kiugrott a szívem a helyéről, hogy Matt velem akart lenni. - Gyere, ha annyira akarsz – adtam meg neki végül az engedélyt nagy kegyesen.

- Na, és mióta deszkázol? - kérdezte, miközben egymás mellett ballagtunk.

- Egészen kicsi korom óta. Azután hogy normálisan megtanultam járni. Még apa tanított meg rá, és néhány évvel azután, hogy meghalt, én és néhány haverom találkoztunk egy utcai deszkással, aki elég tehetségesnek talált minket ahhoz, hogy elvigyen a társaihoz, és megtanítsanak mindenre, amit tudnak.

- Akkor ebben hasonlítunk.

- Miben, a deszkázásban? - bámultam rá értetlenül, majd leesett a tantusz, hogy ő a közös félárvaságra gondolt, és hirtelen elszomorodtam, mert apa nevető szemei jutottak az eszembe. - Igen, sajnos ebben tényleg hasonlítunk.

- A Képességgel hogy állítasz? - érdeklődött hirtelen. Biztos azért, hogy elterelje a szót erről a komor témáról.

- Nem tudom, ez hogy tartozik ide, de végül is elmondhatom. Én ahhoz teljesen és totálisan nulla vagyok. Egyáltalán nem tudom használni, és a koromat tekintve soha nem is fogom megtanulni.

- Ez fura. Általában az erős egyéniségeknek legalább egy minimális szokott lenni, márpedig te nagyon erősnek tűnsz – tűnődött.

- Nem tudom, de nem is szeretek ilyesmin gondolkozni, mivel úgyse tudok változtatni rajta, de ha tudnék, se biztos, hogy akarnék. És te, hogy állítasz a témával?

- Tizennégy vagy tizenöt lehettem, amikor előjött. Éppen a palota hatalmas kertjében szórakoztam testőrök nélkül, amikor hirtelen kitört a vihar. Valaki figyelmeztetett ugyan előtte, hogy ne menjek ki, mert orkánerejű szél fog fújni, meg jégeső esni, de én nem figyeltem rá, és azért is kiszöktem.

- Várj csak! - vágtam közbe. - Arra a viharra emlékszem. Teljes kijárási tilalmat rendeltek el, és mindenkinek le kellett mennie a pincéjébe, vagy valami extra erős épületbe, hogy biztos ne legyen semmi baj.

- Igen – bólintott Matt -, pontosan arról beszélek. Na, szóval pont kint voltam távol az épülettől, amikor minden előjel nélkül megzendült az ég, és elkezdődött a vihar. Biztos voltam benne, hogy végem van, de akkor valami hatalmas erő szállt meg, és pontosan tudtam, mit kell tennem. Mozdulatlanul álltam órákon át, miközben a vihar tombolt körülöttem, és tudod, mi történt? Egy jégdarab, esőcsepp és szélfuvallat se érintett meg engem, vagy az egy méteres körzetemet. Utána persze hatalmas szidást kaptam, de nem érdekelt, mert én is Képességgel bíró lettem.

- Nem semmi erőd lehet, ha képzetlenül túlélted azt a vihart.

- Igen, bár csak pajzsot kellett létrehoznom magam köré, ami viszonylag könnyű a levitációhoz, vagy az álcázáshoz képest.

- Nekem ne szerénykedj, te idióta! Kimenni egy több héttel előre megjósolt mini katasztrófa előtt... Ekkora baromról is csak keveset hallani.

- Az anyám, Greg és a testőrkapitány is ezt mondta, csak sokkal finomabb csomagolásban – vigyorodott el a fiú.

- Én kimondom, amit gondolok – vontam meg a vállam. - Ezért van az, hogy majdnem bukásra állok történelemből és illemtanból.

- Miért, nem tudod az anyagot? - nézett rám értetlenül azokkal a szürke szemeivel. A pillantásába mint mindig, most is beleborzongtam. - Pedig ennél okosabbnak néztelek.

- Szinte mindenki másnál jobban tudom az anyagot – háborodtam fel azon, hogy burkoltan ugyan, de butának nevezett -, egyszerűen csak egyfolytában vitatkozok a tanárral, és ő ezt nem különösebben díjazza.

- Jó, de ha jól megírod a teszteket, akkor hogy állhatsz rosszul?

Erre jólesően elnevettem magam.

- Hol élsz te? Mert hogy nem a való világban, az biztos. Mindig lerontja a jegyeimet az órai munka, a szemtelenség, vagy az ehhez hasonló dolgok miatt. Megteheti, hiszen ő a tanár.

- Melyik suliba jársz?

- Az maradjon az én titkom. Különben meg, én sokkal jobban kikészítem őt, mint ő engem, és úgyse a jegyeim számítanak, hanem az, amit tudok.

- Hát, ha te így gondolod, akkor nekem mindegy.

Ezután némán haladtuk egymás mellett.

Ez nem az a kínos csönd volt, amikor egyszerűen muszáj beszélned, mert cikinek érzed a helyzetet, hanem az a jólesőféle, amikor nyugodtnak érzed magad a másik közelében, és nem látod szükségét annak, hogy megszólalj.

Néha felpillantottam rá, és az arca láttán mindig gyorsabban kezdett el dobogni a szívem. Egy idő után furcsa késztetést kezdtem rá érezni, hogy megfogjam a bal oldalamon haladó fiú kezét, de erőnek erejével visszatartottam magam. Az volt a legrosszabb, amikor véletlenül ő ért hozzám, mivel olyankor sokkal nehezebb volt ellenállni annak a nyomorék érzésnek.

Kíváncsi voltam, hogy ő is ugyanazt érzi-e, amit én, de életemben először nem mertem megkérdezni azt, amit akartam. Szidtam magam, mint a botot, hogy hogy gyengülhettem el ennyire Matthew közelében, amikor alig ismertem, de az agyamat ez nem igazán érdekelhette, mivel ennek ellenére megállás nélkül küldte tovább azokat a jólesően zavaró jeleket és késztetéseket.

- Figyelj, azt hiszem, beszélnünk kell arról, ami a parkban történt! - szólalt meg egy idő után Matt.

Nem akartam félbeszakítani, ezért csak érdeklődő tekintettel néztem rá. Amikor nyugtázta, hogy minden figyelmem az övé, folytatta.

- Ami történt, vagyis a csókok. Nem tudom, mi ütött belém. Ilyesmi még soha nem történt velem, de azt hiszem, hogy én...

Ekkor a legnagyobb szerencsétlenségemre, amikor már majdnem kimondta, amire annyira kíváncsi voltam, bekövetkezett a katasztrófa. Beszakadt alattunk a talaj. Igen, tényleg ez történt. Jobban örültem volna, ha ez fél perccel később történik, ha már mindenképpen be kellett következni, de nem, a földnek muszáj volt pont azelőtt a nyamvadt szó előtt megnyílnia.

Persze akkor ez nem jutott eszembe, hanem csak színtiszta döbbenetet éreztem. Még kiáltani se volt időnk, annyira váratlanul történt a dolog. Elöntött a vakrémület, és kapálózni kezdtem, miközben zuhantam. Nem tudom, hogy mit hihettem. Talán azt, hogy hirtelen megtanulok repülni, és kikerülök innen, de igazából ösztönösen tettem és nem tudatosan. Most értettem meg azokat a szerencsétleneket a filmekben, akik egy gépből kiesve kapálóztak.

Körülbelül öt másodpercembe került, amíg visszanyertem a lélekjelenlétemet, és körülnéztem.

Matt mellettem zuhant. Eszméletlennek tűnt, ami arra utalt, hogy beverte a fejét, ami nagyon, de nagyon nem volt jó, mivel kettőnk közül pont ő volt a Képességgel bíró, vagyis ő menthetett volna meg minket.

Én sajnos nem tehettem annál többet, mint hogy magamhoz öleltem, és becsuktam a szemem, miközben a feketeség ellenállhatatlan erővel magába szippantott.

Abban a pillanatban biztos voltam benne, hogy meg fogok halni.

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

1

2011.03.02. 17:48 Levendula Ez a regény egyre izgalmasabb. Érdemes folytatni, mert a történet nagyon jó. Az elején picit sablonosnak találtam, néhány eleme miatt, de ezek kezdenek eltűnni. Már nem egy hasonmás történetet olvasok, hanem a Kék Harcost.